2014.07.12.

Amikor két éve, és két hónapja újra találkoztunk, egész este téged kerestelek a szemeimmel. A tudat, hogy ott voltál egyszerre töltött el izgalommal, és rettegéssel. Nem tudtam, te is érzed-e, amit én, hogy annyira fáj-e a hiányom, mint nekem a tiéd. Élveznem kellett volna a zenét, a táncot, de csak egy gondolat futkosott az agyamban fel, s alá, eltompítva az érzékelésem a külvilágra – mi lesz ma este? Emlékszem, ahogy odajöttetek, és én a nyakadba borultam, aztán kimenekültem levegőzni, mert minden érzékszervemben ott dobogtál, az illatod, a tested, ahogy az enyémhez simul, a hangod, az arcod… Úgy éreztem megfulladok odabenn. Az este a saját útját járta, én pedig utánad kutattam, de nem voltál sehol. Reményvesztetten ültem le a fiúk közé az asztalhoz, aztán megjelentél és azt mondtad, hogy most kimegyünk. Órákig beszélgettünk, és mikor eljött a búcsú ideje nem tudtalak elengedni. Nagy sokára megcsókoltál, és őszintén mondom, az volt életem legjobb csókja.

S azóta eltelt ez a két hosszú év, amit melletted tölthettem. Sok minden változott körülöttünk, s én felnőttem. Egyetemre mentem, önálló lettem, és érettebb. Te viszont ugyanaz vagy, aki akkor voltál. Hosszú ideje érzem, hogy valami nem stimmel velünk. Én már nem vagyok boldog. Futok a változás után, szabadságra vágyom, és olyan dolgokat teszek, amikre nem vagyok büszke. Keresem a boldogságot mindenben, mert hiányzik.

2014.07.10.

Régóta érzem magamban, hogy nem jó ez így, mégsem vagyok képes a változtatásra. Amikor rámnéz azokkal a nagy kék szemeivel, amik telve vannak ugyanazzal a szerelemmel, és kisfiús rajongással, mint a kezdetekkor, nincs szívem azt mondani, hogy nekem szabadság kell. Élni akarok. 19 vagyok, sok nekem ez a 2 év.. Egyszerűen nincs. Amikor itt van velem, jó minden, akkor érzek. Nemcsak a vágyat, hanem a szeretetet is... De ha sokáig nem találkozunk, akkor egyszerűen... mintha nem is létezne. Nem kellene, hogy így legyen, hiányoznia kéne. Mégsem hiányzik. Én túlságosan független vagyok, kicsit talán feminista.. és szeretek a saját szabályaim szerint élni.

Az elmúlt időben érzem magamon a züllés jeleit, olyan dolgokat csináltam 19 éves fejjel, amit örök életemben mélyen elítéltem. Tudom, hogy nem oké ez így, és tudom, hogyan válthatnék vissza önmagamba, mégsem vagyok rá képes. 

Hát mit csinál a lány, ha változtatni akar? Elmegy fodrászhoz. Az eredeti terv ez:

(Csak az én hajam sötétbarna, és egyenes, ja és csak a hátam közepéig ér.)

Ha nem tetszik a rózsaszín, akkor levágatom... De úgy fogok kijönni onnan, hogy látványos lesz a váltás.

Itt az ideje, hogy a sarkamra álljak, és úgy éljem az életemet, ahogyan én szeretném élni... Még akkor is, ha ezzel megbántom azokat, akik szeretnek engem. Nem kell feltétlenül szakítanunk... Csak visszatalálni ahhoz, amit 2 éve elkezdtünk.

2014.07.07.

Már tegnap meg akartam írni nektek a VOLT-os élményeim, de aztán a 2 órás alvás, a közel 5 órás hazaút, és a nagycsaládos ebéddel egybekötött trambulinon ugrálás megtette a hatását, és este 8-kor már a gép előtt szundikáltam. Aztán mikor felriadtam erőt vettem magamon fogat mostam, stb, és fél 10-től 12.43-ig fel sem keltem. Így esett az afterpartym.

És a VOLT? Életem egyik legkirályabb 5 napja... Voltak zenekarok amiket megismertem, és megszerettem. Akadtak, akiket szerettem, most pedig szerelmes lettem, és hát ott volt a 30 seconds to Mars - na bennük hatalmasat csalódtam.

Kedden a 6.10-es vonattal indultunk Kelenföldről, hogy időben Sopronban legyünk. Csak 2-kor volt kapunyitás, mi meg ott csöveztünk a kordon mellett 9-től. Megérte, mert fél 3-kor már állt a sátrunk, és még délután 6-7-kor is hatalmas sor állt kinn. Szerencsére nagyon jó sátorhelyünk lett - na nem a gödörben (értsd völgy, csak mi így hívtuk), hanem egy kis házikó mellett, így hát szinte egész nap árnyékban voltunk. 

Nulladik nap nem nagyon volt olyan koncert, ami 'húdeérdekelt' volna, Szabó Balázsra akartunk elmenni, csak aztán elnéztük az időt és lecsúsztunk róla. Így hát berúgtunk. Megismerkedtem Réka baráti társaságával (90%-ban fiúk), akik viszonylag sokan jöttek, és a rákövetkező napokban is főleg velük buliztunk. Mi alapvetően hárman voltunk lányok Annával, és Rékával, a nap zömét együtt is töltöttük, meg koncertekre is együtt járkáltunk (persze azért a fiúk is csatlakoztak ide-oda), de bulizni jobb nagyobb társasággal, az kétségtelen. 

Első napról a Skilletet emelném ki. Emberek, itt és most kijelentem, hogy a Muse után a második legjobb koncertet nyomták, amin életemben voltam. Eddig is imádtam őket, de most teljesen szerelmes lettem. Az első sorban tomboltuk végig a koncertet, óriási bulit csaptak, legalább 3 pengetőt dobtak felénk, igaz csak 1-et sikerült elkapni, és ami a legfontosabb élőben játszottak. Csak álltam, hallgattam, énekeltem, és csak arra tudtam gondolni, hogy ne legyen vége. Soha ne legyen vége... Azóta is csak őket hallgatom. Előtte végigálltuk a Hatebreed koncertet is, onnan is lett pengetőnk, sőt igazából a zene sem lett volna rossz, ha nem csak az egynemű hörgést hallom, hanem ismerek is legalább 1-2 számot. Az Icona Pop sem volt rossz, bár nem az én stílusom, meg hát hatalmas volt a kontraszt a playback, és az 1-2 elénekelt számuk között... Bár végig playbackeltek volna...

Második nap Foals, 30 seconds to Mars és Steve Aoki. Morcheeban is voltam egy ideig, de annyira nem jött át, úgyhogy végül Grenmán kötöttem ki. Szinte hihetetlen volt, hogy pont az Ideje élni-re értem oda, ami a kedvenc számom tőlük. A Foals koncert király volt, igaz már akkor folyamatosan lökdösött előre a tömeg, a zenekart annyira nem ismertem eddig, de mostantól jobban fogom hallgatni mert nagyon tetszett. A végén mondjuk kicsit pánikoltam, mikor az énekes "beleállt" a tömegbe, kb 4 kéz tartotta, én meg imádkoztam, hogy csak ne felém, mert biztos, hogy nem bírom el.. (Eddigre már az 5. sor környékén voltunk.) Utána jött a várva várt 30 seconds to Mars. A tömeg a 2. sorig lökdösött előre, hatalmas elmebeteg banda volt. Mindenki tudta, hogy Jared a végén az első sorokból embereket hív fel a színpadra - és mindenki fel akart menni. Egész koncert alatt az életemért küzdöttem, leszakadt a hátam, agyontaposták a lábam, könyököltek belém... Borzalmas volt. Már azon gondolkodtam, hogy kiszedetem magam a biztonságiakkal, és elmegyek a francba. Jared meg megjelent Jézusnak öltözve (bocsi attól akinek bejön ez a hosszú haj, szakáll, fehér cucc téma, de én inkább a rövid haj, borosta. normális ruha Jaredért voltam oda), otthonhagyta Shannont, és végigplaybackeltek egy koncertet. Hát köszönjük szépen, én nem annyira erre vágytam. Volt, hogy már csukva volt a szája, de még 5 másodpercig legalább szólt a hangja, volt hogy a tömegnek nyomta a mikrofont, de még akkor is ment alatta a hang... Ha már playbackel valaki, legalább csinálja rendesen. Aztán, hogy valami legyen elnyomott 2 számot akkusztikus gitárral kísérve, néha ordibált pár 'are you fuckin' crazy people?'-t, a sok fangirl örömére párszor felhúzta a pólóját, meg a végén kb. 30 embert felhívott a színpadra. Egy bohóckodás volt az egész, nekem nagyon nem tetszett. Pedig szeretem a zenéjüket. Akik voltak tavaly, azt mondták, hogy akkor ezerszer jobb volt, meg tényleg az megérte, de most... Nincs az a pénz, hogy én visszamenjek. Nagyon nagyot csalódtam. 
Steve Aoki ezután nagy bulit csapott, de annyira tönkrevágta a napomat a 30STM, hogy már csak álltam, nem volt kedvem bulizni, amúgy is egész nap szín józan voltam, és fájt a hátam. Úgyhogy ennyit erről a napról.

Harmadik nap Birdyre sikerült visszaérni. Ez a csaj, atyaég, imádom. A hangja, a zenéje, a szövege.... Én csak álltam, és borzongtam bele folyamatosan. Ezután volt még Milky Chance, aztán a 25 éves Tankcsapda a nagyszínpadon, este meg még Nero és Carbonfools. Bánom, hogy a Bring me the horizon, és a Sunrise Avenue kihagytuk, de ettől függetlenül is jó nap volt. Tankcsapdára már eleget ittam, és ordítva végigénekeltem az összes számukat, valami random csávó nyakában is voltam egy ideig, és rohadt jól éreztem magam. Bár, hogy őszinte legyek, voltam már ezelőtt két Tcs-n, és mindkettő jobb volt, mint, amit most csináltak.

Negyedik nap nagy attrakciója a Hurts volt, és a maguk playbackje. Theo abszolút eltávolodott a közönségtől, eltekintve attól a pár rózsától, amit bevágott a lányok közé. A zenét azért élveztem. Előtte a Volbeat játszott, akiket eddig nem ismertem, de most nagyon megtetszettek. Azt bánom, hogy a Hurts és a Road egy időpontban voltak, mert Roadra is nagyon el akartak jutni, de erre még lesz lehetőségem. Subscribe-on voltam egy ideig, bár pont nem játszottak semmi olyat, amit ismertem volna. A végén meg átmentünk Modestepre, valahogy az első sorban kötöttünk ki, és amikor elkezdődött ki kellett menekülnünk. Komolyan olyan durva basszus volt, hogy be kellett fognom a fülem, és még úgy is fájt. 

Hajnali 2-kor értünk el a kötélcsúszdáig. Aki nincs képben, annak elmesélem, hogy egy 25 méter magas cucc volt, ahol fel kellett mászni egy mászófalon, aztán tovább egy kötéllétrán, és a végén lecsúszni a kötélcsúszdán. Már napok óta el akartunk menni, csak mindig akkora sor volt a koncertek alatt, 3 órát meg nem volt kedvünk kivárni... De most..! Nem mondom, hogy józan voltam, így hát félretéve a tériszonyom nekiindultam. A mászófallal azért akadtak problémáim, de a csúszás. Hú, minden pénzt megért. Annyira király volt... Annyira.*-*

Összességében istenkirály 5 nap volt, minden percét imádtam (kivéve a 30STM közbeni életemért küzdést). Rengeteg koncertet tomboltam végig, rengeteg jófej embert ismertem meg, és hatalmasakat buliztam. Szóval jövőre ugyanitt!

A bővebben mögött dobok nektek pár képet is, bár még hiányos a profi fotók száma, de sajátból azért akad.

2014.06.25.

Tegnap jelen voltam életem első igazi műtéténél, ahol nem patkány feküdt az asztalon, hanem egy kutya. Sajnálatos módon a mi kutyánk... Pár hete vettük észre, hogy nagy valószínűséggel emlődaganata van a kisasszonynak (vagy inkább öreglány, a maga 11 évével?), az állatorvos megerősítette, és tegnap megműtöttük. Én asszisztálhattam.

Nagyon izgultam előtte, mert fogalmam sem volt róla, hogy milyen érzéseket fog kiváltani belőlem, hogy az a kutya fekszik ott az asztalon, akit születésétől fogva ismerek, még ha nem is hozzá kötődtem a legszorosabban. Attól is tartottam, hogy mi lesz, ha nem ébred fel... Az altatás mindig kockázatos - és mégiscsak 11 éves a picúr. Szerencsére minden a legnagyobb rendben ment, felesleges volt minden aggodalmam.

Az altatás egy picit rosszul érintett az elején, megkapta a szurit, és pár perc múlva eldőlt, és pont olyan volt, mint aki meghalt. Elkezdtem előkészíteni, leborotválni a pociját, aztán bebetadinozni, és 'bemosakodtunk'. Innentől leginkább néző, és adogató voltam, persze, de nagyon érdekes volt. Az állatorvos végig magyarázott, hogy mit-hogyan-miért.

Először kivágta az emlődaganatot, és minden tévképzettel ellentétben, akármilyen friss egy hulla, nem vérzik úgy, mint egy élő kutya. (Bocsi, elfelejtettem szólni, hogy csak erős idegzetűeknek..) Volt egy kis artériás vérzést, azt lekötötte, meg egy jó adag kapillárisos. Még az összevarrás után is vérezgetett, úgyhogy kapott rá két peánt (ez ilyen elszorító izé, hogy ne vérezzen), ami rajta is maradt, hogy szépen bealvadjanak a kis erecskék. Az emlő amúgy is egy vérrel jól ellátott terület, de egy daganat az meg még jobban.. Így a kettő együtt valami egészen durva vérzést produkált. 

Amikor ezt a részt összevarrta, Angyalka elkezdett ébredezni, csóválni a farkát, stb, úgyhogy rá kellett altatni. És nekiláttunk a hátsó résznek. Kiderült, hogy az nem a daganat része, hanem valahogy bement egy 2 centis toklász a bőre alá, és az csinált, valami brutális gyulladást. Én is megfogdoshattam, hogy milyen csomósak lettek ott a szövetek meg minden. A végén ezt is összevarrta, sőt én tehettem bele az utolsó öltést. A pocakjában középen is van valami nagy csomós izé - csak találgatunk, hogy mi lehet, de mivel mégegyszer már nem lett volna szerencsés ráaltatni, ezért az megmaradt egy későbbi műtétnek - feltéve, hogy nem egy bedurrant nyirokcsomó, ami így, hogy minden rossz eltűnt mellőle, majd szépen visszakúszik a normális méretére. A műtét után még kapott egy antibiotikumos szurit - amit szintén én adhattam be - sőt még kaptam még egyet, amit majd pénteken kell megkapnia.

Hát, ennyi volt az első asszisztenskedésem, de a nyár folyamán többször is fogok menni, ha minden úgy alakul, ahogyan szeretném. Most lesz 4-5-6-án Zombán távlovas verseny, ahol ő lesz a fő állatorvos, de sajnos pont egy időpontban van a VOLT-tal, így ezt ki kell hagynom. Pedig a lovazás jobban érdekel, mint a kisállatok. 

A műtét után hazahoztuk a kutyust, azóta mellette ülök/fekszem, itt aludtam vele az előszobában (amúgy kinti kutya), egy matracon, de nem mondanám nagy alvásnak, mert eltekintve attól, hogy kétszer álmodtam, nem is emlékszem, hogy aludtam volna. Szerencsére fél 9-re hazaért a húgom és leváltott, úgyhogy délig aludtam egyet. Azóta meg megint itt ülök, és várom, hogy valaki hazajöjjön. 3 óra elmúlt... Még talán 1 óra... Hát nem pont így képzeltem ezt a hetet, de most egy kis időre Önfeláldozó vagyok.

2014.06.23.

Az elmúlt időben eltűntem egy kicsit - először a vizsgaidőszak, aztán a nyár első hete.. Egyszerűen alig jutottam gép elé. A nyárba gyorsan belecsaptunk, olvastam, jártuk Pestet, vásároltunk, moziba voltunk, buliztunk.

És akkor vegyük szépen sorra. A moziban a Demónát néztük, 3D-ben persze. Istenkirály film! Angelina Jolie szerintem nagyon jól játszik, tetszett a történet is, nem is volt annyira kiszámítható, sőt a végén még majd el is bőgtem magam.. Szóval, tényleg, nagyon jó. Persze ez az én véleményem csak, és biztos rátett a mozihangulat, meg a 3D is...

Aztán a bulik. Amikor tavaly kis gólyaként ácsorogtam a Déli pályaudvaron, teljesen meg voltam szeppenve. A vonaton aztán odakeveredtem a mostani egyik legjobb barátnőm mellé, és már egy fokkal jobb volt. Szép lassan megismertük a csoportunkat, néhány felsőbbévest... És persze tudtuk kik a szervezők. De eszembe sem jutott volna, hogy az utolsó vizsgájuk után (ők most végeztek, vagyis még ott a gyakos félév, dehát értitek) velük fogok bulizni. És mégis így történt. Az estét nem szeretném részleteibe menően taglalni, mert csúnyán rottyra tettem magam, és ezt nem szeretem, meg ilyenkor utána mindig rosszul érzem magam, mert fogalmam sincs kivel mit beszéltem, és mennyire égettem be magam. Úgyhogy igyekszem túllépni. De amíg képben vagyok, ami azért egész sokáig úgy volt, addig nagyon jól éreztem magamat, és nagyon fognak hiányozni jövőre, de tényleg.

És akkor a könyv. Mióta először hallottam róla, arra vártam, hogy a kezembe vehessem a Beavatott trilógiát (Divergent). Lehet emiatt váltak túl naggyá az elvárásaim, de itt és most kijelentem - én nem vagyok tőle elájulva. Mert miről szólnak a mai regények...? (már amelyik nem a vörös pöttyös sablon)

1. Vegyél egy disztópiát, egy kasztokba/csoportokba/körzetekbe stb. sorolt társadalommal

2. vegyél egy lányt, aki önmagát átlagosnak hiszi, nincs megelégedve magával, de kívülről mindenki látja, hogy különleges

3. a.) vegyél egy fiút, aki valamilyen rejtélyes módon egyből észreveszi a lányt, aztán szép lassan összejönnek
vagy b.) egy szerelmi háromszöget, ahol még a lány sem tud választani a fiúk közül

4. robbants ki egy forradalmat

5. ölj meg egy csomó fontos szereplőt, akár magát a főszereplőt is

6. jöjjön létre egy új társadalmi rend, egy csomó megnyomorodott, lelkileg vagy testileg is sérült emberrel

BUMM, KÉSZ A KÖNYV

Hát nem így történt szinte mindegyikben? Katniss, Tally, Tris, America, Juliette, Callie... 

Igen, az Éhezők viadalát szerettem, mert mellette úgy volt összerakva, és megírva az a könyv, hogy ültem a végén kiüresedve, hetekig, sőt hónapokig gondolkodtam rajta, és még most is érzem azt a jóleső érzést, ha meghallom Arshad - Girl on fire-ét (nem, nem Alicia Keys)... Sőt, szerettem a Testbérlőket is, a Párválasztót is, és odáig voltam a Ne érintsért. Tetszett a Csúfok... De most elolvastam a Beavatottat, és elmaradt az utóhatás. Az első könyv még tetszett, érdekes volt ez a csoport felépítés, gondolkodtam, hogy én vajon mi lennék? Bátor? Művelt? Önfeláldozó? Őszinte? Barátságos? Ha választanom kellene biztosan a Bátrakat választanám. Túlságosan nem érdekelnek az emberek ahhoz, hogy Önfeláldozó legyek, képtelen lennék éjjel-nappal tanulni, és túl sok bennem az érzelem, hogy Műveltté válhassak, a Barátságosok túlzottan passzívak, és nem tudnék 0-24-ben boldognak tűnni. Őszinte lehetnék, talán, mert az esetek 90%-ban ami a szívemen, az a számon. És Bátor? 

Elgondolkodtam, hogy mitől félek. Rettegek a kígyóktól. Tériszonyom van. És még biztos van egy csomó dolog, amire most nem is gondolnék... Viszont hatalmas akaraterőm van, amit akarok, az úgy is van általában. Szeretnék megtanulni lőni - mind fegyverrel, mind íjjal - és erősödni is szeretnék, mert jó érzés, ha meg tudja védeni magát az ember. Az elmúlt 7 hétben rengeteg új izmot növesztettem az Insanityvel, és bár a fogyást nem igazán érzékelem mellette, de formásodni mindenképp formásodtam. Mindenesetre nagyon élvezem, ahogyan érzem magamon az erősödést. Önbizalmat ad, hogy úgy érzem, ha rám támadnak 1 év önvédelmi edzésre járás, és a most felszedett izom segítségével meg tudnám védeni magamat.  És visszatérve, akármilyen tériszonyom is van biztos vagyok benne, hogy gondolkodás nélkül ugrottam volna le a tetőről a Bátrak központjába, és csúsztam volna le a Hancock toronyból... Én a Bátrakat választanám. 

Vissza a könyvekre. Az első tehát még tetszett, ott volt Négyes, meg a csoportok megismerése, maga a kiképzés. És innentől teleírom spoilerrel, mivel jönnek a következő kötetek, illetve a harmadiknál már olyan szinten kiakadtam, hogy azt ki kell adnom magamból. Elérkezünk az első támadásokhoz, és megkezdődik a vérontás. Előbb Tris anyja, aztán apja, meg közben Will, és szép lassan mindenki meghal. Forradalom forradalom hátán, ilyen lázadás, olyan lázadás. És a végén nyírjuk ki Trist is, mert hát miért ne. EZ MI? Melyik az a szívtelen író, aki megöli a saját főszereplőjét. Az utolsó fejezeteket végigbőgtem. De tényleg. Nem értettem, hogy miért kellett a harmadik kötetben bevezetni Tobias szemszögéből, aztán mikor jött a halálszérum, és David utána ott várta Trist... Egyből leesett, hogy na ezért. És onnantól csak folytak a könnyeim, és legszívesebben kivágtam volna az egészet a kukába, miközben azon gondolkodtam, hogy ez nem lehet, biztos feltámad, nem ölhet meg egy főszereplőt.. Veronica Roth még nagyobb elmebeteg, mint Suzanne Collins. Komolyan mondom. Ez az a három könyv, amit az életbe többet nem fogok a kezembe venni... Köszönöm, elég volt a forradalmakból. És most kicsit csökkent is a disztópia fanatizmusom. Éhezők viadala csak egy van. És most azt fogom újraolvasni...