2014.09.15.

Persze, átmentem tegnap. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy barátnőm, és a film miatt mentem. De amikor délután öttől nem tudtam tanulni, mert folyton bejött valaki a szobánkba és szóval tartott, akkor úgy voltam vele, mindegy, hogy itt nem tanulok a koliban, vagy náluk... Meggyőztem magam. Elméletileg 7-re kellett volna átérnem, ugyanis Gyűrűk ura 3 ment a Cool tv-n, és az volt betervezve, mert én még nem láttam. (Mondjuk jó lett volna az első résszel kezdeni, ha már itt tartunk. Részletkérdés.) 7 után pár perccel oda is értem, miután Örsön telibe fröcskölt egy busz, szóval pillanatokon belül Zita melegítőjébe feszítettem. Eleinte igazából nem volt semmi említésre méltó, néztük a Gyűrűk urát több-kevesebb (inkább kevesebb) odafigyeléssel. Közben mindenki kockult, meg szakangol/szaknémet házit írtunk közös erőfeszítéssel. 

10 után valamivel vége lett a filmnek, és akkor kitaláltuk, hogy valamit tényleg nézzünk már meg... Úgyhogy Marci kiválasztotta 'A következő 3 nap"-ot. Nem mondanám, hogy egyetértettünk, de elkezdtük nézni... Vagyis mi ketten a filmet, Zita meg a laptopján valami játékot. A film egyébként arról szól, hogy lecsuknak egy nőt, mert ráfognak egy gyilkosságot, és húsz év börtönt kap. A férje pedig megtervezi a szökését a börtönből, majd az egész család eltűnését az Államokból. Bár magamtól soha a büdös életben nem néztem volna meg, a végére ott izgultam szinte mind a tíz körmömet lerágva, hogy na most mi lesz már...?? Úgyhogy nem bánom, hogy megnéztük, tényleg nem... Közben kimentünk egyszer cigizni, mármint ők cigiztek én csak pofáztam, és annyira jó volt beszélgetni. Szeretek rájönni, hogy milyen értelmes emberek, és mennyire jól gondolkodnak...

Összességében kicseszettül jól éreztem magam. És rájöttem, hogy nem akarom elengedni... Akármi történt is köztünk a múltban, akármennyire is megbántott, hazudott bármit csinált, az mind csak a kapcsolatunkról szólt. Barátként sosem hagyott cserben. Szóval miért is ne léphetnék tovább, és lehetnék a haverja, esetlegesen a barátja valakinek, akivel ennyire hasonló gondolkodásmódunk és értékrendünk van? Nem tett semmiféle kétértelmű közeledési kísérletet, egy pillanatig sem éreztem kínosan magam, és önmagam voltam velük, hosszú idő után. Sőt estére kölcsönadta a Spongyabobos plédjét, hogy 'úgy alhassak, mint a királyok'. (mondjuk ez egy kicsit indokolatlan volt) És olyan igazi régi marciillata volt, amire csak azokból az időkből emlékszem, amikor a legjobb barátom volt. 

Így történt hát... Talán tényleg oka van annak, hogy nem tudunk továbblépni igazán, és újra, és újra egymás életének részévé válunk. Mindenesetre nem fogok küzdeni ez ellen... Sodródom az árral, csak arra figyelek, hogy ne bánthasson meg... És lehet, hogy már igazából nincs is mit megbeszélnünk, csak el kell engednünk a múltat...

2014.09.14.

Mindig mindent túlbonyolítok, mindig mindent túlgondolkodom. Így lehetne legjobban jellemezni. Túl könnyen bocsátok meg azoknak akiket szeretek, vagy egykor szerettem. És nehezen engedem el a múltamat. Vagy éppen túl könnyedén.

Pénteken átmentem az előzőekben említett exemékhez. Nem szeretném nevesíteni, mert ő mindig csak egy áthúzott Ő volt. Ő. Aztán azt a státuszt is elveszítette. Nem tudom, hogy mi ő most nekem, számomra. Alapvetően nem miatta/hozzá mentem. Egyik barátnőmmel lakik most együtt, és ő hívott át előtte, hogy a lakótársa üzeni, hogy látogassam meg őket. Szép taktika lett volna, mert nyílvánvalóan elutasítottam az összes közeledési kísérletét az előzőekben, gondolta hát, majd barátnőm áthív, és elkerülhetetlenné válik a találkozásunk. Barátnőm azonban lelőtte a poént a kérdés ilyen jellegű feltevésével. Vasárnapot ígértem, de pénteken fél tizenegykor az ágyamban fetrengve felmerült bennem, hogy ugyan mit eszek ma. És ráírtam, hogy menjünk el ebédelni az Árkádba. Ő meg mondta, hogy igazából nagyon ráér, és főzhetnénk is. Így kötöttem ki náluk. 

Mikor odértünk még nem volt otthon, aztán megérkezett. Olyan túl sokat eleinte nem akartam vele kommunikálni, de aztán a végére csak ott kötöttem ki a szobájában amíg Zita mosogatott, és kihívott cigizni. Mármint ő cigizett, engem beszélgetni hívott. És még mindig szeretek vele beszélni, mert sosincsenek kínos csendek, és valahogy mindig van téma. Nem beszéltünk ugyan túl sokat, mert hamarosan jött értem a barátom, de áthívtak mára is filmezni. Itt a kérdés: menni, vagy nem menni??

A múlt elengedése többértelművé vált számomra. Őt kéne elengednem? Azt hiszem az már megtörtént három évvel ezelőtt, csak valahogy mindig, újra, és újra összeér az utunk. Vagy a közös múltat kéne elengednem, és adnom még egy esélyt a barátságunknak...? Annyi minden kavarog bennem. A közös emlékeink, a jók, és a  rosszak, azok a beszélgetések, amikor olyan őszinték voltunk egymással, mint soha senkivel... Tudom, hogy fontos voltam neki, és bár soha senkiért nem tett erőfeszítést, én talán kicsit többet jelentettem neki, mint mások... Felkavar, hogy megint itt tartok. Mintha valami időcsapdában lennénk, ahova időről időre visszaesünk, és ott folytatjuk egymással, ahol abbahagytuk. Azt hittem a múltkor lezártuk. A visszahívó sms, amire nem reagáltam egyértelművé tette a véglegességet. Visszaestem. Ennyi év után ugyanúgy azon gondolkodom, hogy mi közünk van még egymáshoz? Milyen befejezetlen feladat vár még ránk...?

Teljesen tanácstalan vagyok, de magamat ismerve úgyis ott fogok kikötni. Mert vonz a kíváncsiság. Mert tudnom kell, miért akar velem lenni. Mert beszélni akarok vele. Mert akárhányszor azt hiszem vége, mindig újra egymás mellé kerülünk. Tudni akarom miért van ez.

Sajnálom az összevisszaságot és, hogy igazából a bejegyzésben nem lett túl sok értelmes gondolat.. Nehéz őket összeszedni...

2014.09.03.

"mikor és mit hazudtam? várom a válaszokat"

"nem vezetek listát :D"

"talán azért, mert nincs miről
na, most mi van?:D"

"az is lehet
mi lenne?:D"

"hát nem tudom, te égtél be :D"

"én nem érzem beégésnek :D"

"részletkérdés"

Ez egy mai beszélgetés az egyik exemmel. Ha jobban átgondolom, csak egyszer hazudott. Akkor, amikor azt mondta, hogy szeret. De az épp elég hazugság nem? Pláne, ha az illető lány éppenséggel az ágyadban fekszik, és a ruhát szeretnéd lehazudni róla. Most jut eszembe, hogy volt még egy, amikor azt mondta nem csalt meg. Aztán a lánytól tudtam meg, hogy nem is egyszer történt köztük bármi, miközben mi együtt voltunk. 

De ezek azok a dolgok, amiket három év távlatából nincs kedvem előásni, és a fejéhez vágni. Nem is értem, miért próbál újra barátkozni velem, és viselkedik úgy, mintha többet akarna. Sosem volt közöttünk kémia, sosem működött az egész. Ő csak egy legjobb barát volt, akivel nem éreztük azt a bizonyos határt. Végtelenül megbántam. Bár így is, úgy is elveszítettem volna.

És ha már a hazugságoknál tartunk, hazugságnak minősül-e az igazság elhallgatása? Hazugság-e a kegyes hazugság? Jobb volna-e mindig őszintének lenni?

Vannak kegyes hazugságok, amiket én is hazudnék. Ha lesz gyerekem, én is hazudni fogok neki arról, hogy bizony van télapó, húsvéti nyuszi, és angyalkák. Mert gyönyörű gyerekkort varázsol, ha izgalommal várhatja majd a karácsony estéket, örömmel fut ki a csizmájához december 6-án reggel, és ha kiesik a foga a párnája alá dugja, és várja a fogtündér ajándékát. Ennek így kell lennie. Amikor megtudtam, hogy ezek a "lények" nem is léteznek, egy percig sem éreztem azt, hogy hazudtak nekem. És bár még sokkal tovább hihettem volna bennük...

Az igazság elhallgatása szerintem akkor nem hazugság, ha másokat védsz vele. Főleg ha azt, akinek nem mondod el. 

De ha valaki azért nem mondja meg az igazat, hogy védje az érzéseim, akkor bassza meg! Jobb tudni az igazat, inkább fájjon akkor, és túllépek, minthogy utólag derüljön ki, hogy végig hazudtak nekem... Köszönöm, nem...

Szóval, ha így vesszük akkor sokkal többet hazudott nekem, mint gondolná. Hiszen azt hiszem megérdemeltem volna, hogy elmondja, hogy azért szakított, mert ő már aznap összejött egy másik lánnyal. De ezt nem feszegetem. 

Vannak dolgok, amiket jobb elhallgatni bizonyos okokból adódóan, de a legtöbbet bizony én őszintén az emberek szemébe mondom. Akkor is, ha rosszul esik nekik. Én sosem tudtam szemrebbenés nélkül hazudni, még ha meg is próbáltam valamit titkolni, akkor is lebuktam, mert vagy elröhögtem, vagy elvörösödtem, vagy valami történt és kiböktem az igazat. 

Lehet, hogy sokan nem szeretik, ha a képükbe mondják az igazságot, de ha valaki megkérdezi tőlem, hogy tetszik-e az új haja, és nem tetszik, akkor bizony nem mondom azt, hogy nagyon. És ezt másoktól is elvárom, ha én kérdezem valamit. 

2014.08.27.

Hosszú idő után, végre ezt a trilógiát is a kezeim közé kaparintottam. Már olyan hosszú ideje kinéztem ugyan, de valahogy mindig találtam olyat, ami hirtelenjében jobban kellett. Ez a bejegyzés inkább ajánló lesz, mintsem kritika, ugyanis nem tudok rá igazán rosszat mondani!

Még abban az időszakomban találtam, amikor lángoló szerelemmel égtem a disztópikus regények iránt. Azóta csalódtam ugyan a témában, mert sablonná vált az egész, de ez a trilógia felülmúlta minden várakozásom, és túllépett az előítéleteimen.

A fülszöveg volt, ami kissé elbizonytalanított eleinte:

"Kilencvenöt nap, és védett leszek. Nem tudom, fájni fog-e a kúra. Túl akarok lenni rajta. Nehéz türelmesnek maradnom. Nehéz nem félni, amíg nem vagyok biztonságban, habár a delírium eddig még elkerült. Mégis aggódom. Állítólag a régi időkben az emberek megőrültek a szerelemtől. Ez a legelvetemültebb gyilkos a világon: akkor is végez az áldozattal, ha megérinti, és akkor is, ha nem."

Féltem, hogy a végén túl nyálasba vált át, és azokért a romantikától csöpögő regényekért nem vagyok oda. Pozitívan csalódtam! Persze, akadnak romantikus jelenetek, de nem folyt szét a kezemben a könyv. 

Az alaptörténet az, hogy a szerelmet tartják legveszélyesebb betegségnek a világon, és 18 éves korában mindenki átesik a kúrán, ahol egy operáció keretében eltűntetik az agyából az érzelmi központot, és mindenki boldog lesz. Az érettségi vizsgát egy beszélgetős vizsga követi, ahol tízes skálán pontozzák a végzősöket, és a pontjaiknak megfelelő három párt jelölnek ki számukra - belőlük választhatnak majd, hogy kit szeretnének társnak. Vele az egyetem után összeházasodnak, gyerekeket nevelnek, és konfliktusmentes boldog életük lesz. Ezt biztosítja számukra a kúra. 

A fiúk és a lányok érintkezése teljességgel tilos a kúra előtt, nehogy elkapják az amor deliria nervosát - azaz a szerelmet. Lena is ebben a hitben nevelkedik, úgy hiszi ez a legjobb élet, hiszen az anyjánál nem működött a kúra, és ezáltal el is veszítette őt. Bár újra, és újra visszhangzanak a fejében az anyja utolsó szavai hozzá: "Szeretlek téged. Ezt jól jegyezd meg! Ezt nem vehetik el tőled." 

Aztán megismeri Alexet (akibe fél perc alatt beleszerettem, és egyből a fikcionális szerelmi listán élére ugrott), és elkapja a delíriumot - és rájön, hogy sosem vágyott másra.

"Hirtelen annyira nevetségesen és ostobán egyértelművé válik minden, hogy hangosan fel tudnék nevetni. Ezt akarom. Soha nem akartam semmi mást. Minden egyéb – minden idáig eltelt nap összes másodperce, ami eddig a csókig vezetett – jelentését vesztette."

Lena jellemfejlődése határozza meg az egész sorozatot, a naiv, érzelemmentes világban élő - és ezt tökéletesnek látó - kislányból, egy szerelmes, mindenre elszánt, bátor nő lesz. Aki akkor sem adja fel a hitet, mikor már minden ellene szól.

Gyönyörű megfogalmazás, szinte tapintható érzések, a tiltott szerelem izgalma, a forradalom első lángjai, majd a mindent eldöntő csata. Mindezt sablon nélkül, egyedien, és nem egy köteten át tartó véres harccal. Egyszerűen tökéletes. Számomra legalábbis.

Összességében: 10/9,9 (És az az egy kis levonás a nyögvenyelős indulásnak, ahol a naiv Lena szinte idegesítően hisz a világukban.)

Remélem van akinek felkeltettem az érdeklődését ezzel is, de még teszek egy-két idézetet  - kizárólag az első kötetből, nehogy lelőjek valami poént.

"Nem lehetsz boldog anélkül, hogy néha boldogtalan lennél."

"A szív törékeny dolog. Ezért kell nagyon vigyázni rá."

"…az idő egyszer csak elkezd rohanni az ember előtt. Szökdécsel. Bukdácsol, Vízként folyik ki az ujjaim közül. Valahányszor lemegyek a konyhába, és látom, hogy egy újabb napra lapozták a naptárat, képtelen vagyok elhinni. Rosszullét kavarog a gyomromban, egy ólomsúlyú érzés, ami minden nappal egyre erősödik."

"Aki felugrik az égbe, nagyot zuhanhat, De meglehet, hogy repülni fog."  

"Szerelem: egyetlen szó, egy leheletfinom dolog, nem szélesebb vagy hosszabb egy élnél. Az is: él, penge. Belevág az életed közepébe, mindent kettészel. Előtte és utána. A világ széthullik a két oldalra."

"Elképesztő , milyen hatást tudnak kifejteni a szavak: szinte széttépik az embert belülről."

"A szerelem a legelvetemültebb gyilkos a világon: akkor is végez az áldozattal, ha megérinti, és akkor is, ha nem."

"– Honnan tudod, hogy attól leszel boldog, ha olyanná válsz, mint mindenki más?"

2014.08.25.

Az elmúlt négy napban ismét elhagytam a nyugodt itthoni légkört, és elmentem a gólyatáborba. Most már nem mint kis megszeppent elsős, hanem a másodéves társasági ember, és nem vagyok büszke magamra, mert míg az első időben tökéletesen "rohadt jól érzem magam" részeg voltam, az utolsó este a "faszságokat osztok meg, amiket nagyon nem kéne" idióta részeg. De most nem a gólyatábor pro és kontráit szeretném kifejteni, azt már egy évvel ezelőtt valamikor megtettem. Viszont tény, ami tény: nem épp az egészség jegyében telt el ez a pár nap, ugyanis jóval többet ittam, mint ettem. És így jutunk el az új őrületig (?), vagy nevezzük inkább betegségnek, a liarexiáig. Mivel az utazás felében nem akadt társaságom, így vettem magamnak egy Joy-t, meg egy Cosmot, mondván kicsit megismerem az új agybutító trendeket. A Cosmoban találtam ezt a cikket az újfajta táplálkozási zavarról. Kicsit utánajártam én is, és bár a szakértők még nem egyeztek ki arról, hogy valóban betegség-e, tény, ami tény - ez egy létező, és újabban a média által igencsak felkapott viselkedészavar.

A liarexia lényege, hogy a lányok, elhitetik a külvilággal, hogy ők bizony bármennyit ehetnek, semennyit nem híznak tőle, mert tökéletes a genetikájuk. Társaságban simán betolnak egy nagy hamburgert, azonban utána napokig koplalnak otthon, hogy fenntartsák a számukra elképzelt tökéletes alakot. Így fenntartva a látszatot, hogy ők még ebben a tekintetben is szerencsések, és így nem aggódnak a külső szemlélők sem, hogy esetleg bajuk lenne, hiszen esznek ők rendesen.

Én sosem voltam a nádszálkisasszony típus, bár kövérnek sem nevezném magamat. Próbálom elfogadni az alakomat, hisz hiába küzdöttem végig az Insanity-t, hiába kezdtem el futni, soha nem tudtam elérni, hogy ha belenézek a tükörbe, a tökéletes alakot lássam. Az Insanity-vel izmosodtam ugyan, de fogyni nem fogytam, aminek az okáról fogalmam sincs. Bár valószínűleg kaja tekintetében nem mindig sikerült a maximális odafigyelés. A nyár annak a jegyében telt, hogy az egy év alatt lerombolt önbizalmam darabkáit szedegettem össze, és sikerült is. Kiskorom óta én voltam a "szép arcú lány", és hiába nem voltam soha nádszálvékony, valahogy mindig megszereztem azt a fiút, akit akartam - anélkül, hogy küzdenem kellett volna. Volt önbizalmam, és amikor tükörbe néztem, elégedett voltam - és ezt mások is láthatták rajtam. Ez tűnt el az elmúlt egy év alatt. Az egyetemen mindenki a barátnőm kell, aki tényleg az abszolút vékony típus - 176 centihez 55 kiló, és este tizenegykor simán bevág egy zacskó chipset - és bár én sosem vágytam az ilyen jellegű figyelemre, mégis csak leépül mellette az ember önbizalma. És valahogy az összes ilyen alkatú lány az állatorvosin kötött ki. Arról nem is beszélve, hogy sikerült körülvennem magamat velük. És hiába nincs rajtam sem több öt kiló feleslegnél, mégis én érzem magam a kövér disznónak mellettük.

Nem akartam ennyire bőven kifejteni ezt a részt, de a megértéshez kellett, hisz itt tartok én is, egy hete a koplalással együtt élek. Tudom, hogy rossz, nem egészséges, és bár rövidtávon látványos eredményt érhetünk el vele, hosszabb távon nem működhet. És mégis, ha azon gondolkodom, hogy mennyit ettem, pl. tegnap. Egy pizzás csiga, meg három db ilyen kis Fornettis epres valami, és egy sor étcsoki. És mellette jó, ha fél liter vizet megittam. Egyrészt egészségtelen minden, amit megettem, másrészt három napon keresztül szinte nem ittam alkoholmentest, szóval a szervezetemnek biztosan nem egy fél liter vízre lett volna szüksége. Előtte pénteken egy banán, és két túró rudi volt az összes kaja, amit bevittem, meg egy fél tányér menzás rizses hús. Persze, ezek szélsőséges esetek, inkább azon vagyok, hogy ebéd után már semmit ne egyek.

Szóval mégis miért csináljuk ezt magunkkal? Miért nem lenne jobb, ha finom fűszeres csirkemellet és egy tányér salátát ennék? És ebből büntetlenül sokat. Jobb lenne. De az ember lánya megkívánja a csokit, a chipset, a péksütiket. És akkor egész nap nem eszik többet, nehogy felszaladjanak azok a bizonyos plusz kilók. Tavaly büszke lehettem magamra, paleo diétával és kétnaponta végzett fél órás edzéssel fél év alatt ledobtam az összes felesleget, és jól éreztem magam a bőrömben. De a kollégium mellett ezt nem tudtam betartani, és szépen vissza is jöttek rám a kilók, és most ott vagyok, mint a fogyni vágyó lányok jó nagy része. Nem életmódot váltok, hanem koplalok, és teszem tönkre a szervezetem. Mindemellett pedig esténként futok. És csodálkozom, hogy hetek óta nem tudok kikeveredni a fránya megfázásból. Szóval liarexia, anorexia, vagy bulimia - egyre megy. Önbizalomhiányból eredő önértékelési zavarból indul, és betegségbe hajlik át. Nem szeretnék egyikig sem eljutni, és egész nyáron át jól is éreztem magam a bőrömben, az itthoni társasággal. Ezt kellene év közben is fenntartanom, és odafigyelni magamra. Most a két hetesre tervezett koplalásommal remélhetőleg elindulok valami felé - sőt már most látom magamon a változást. Aztán jöhet a tényleges életmódváltás, csak zöldségek, gyümölcsök, és hús. Semmi szénhidrát. És a rendszeres edzés folytatása. Hát itt tartok most.