2014.10.15.

Már vagy harmadszorra kezdek bele az írásba, de eddig sosem jutottam 3 mondatnál tovább. Szét vagyok csúszva, nem jönnek sorba a gondolataim... Az előző bejegyzés óta beszéltem a barátommal, hogy ez így nem oké. Sőt, igazából ő hozta fel a témát. Szívem szerint elmeséltem volna neki az ominózus estét is, mert mindent elmondunk egymásnak. De a lányok lebeszéltek róla, mondván nem jelentett semmit, és amiről nem tud az nem fog fájni neki. Most várok... Nem tudom mi lenne a helyes lépés, mert az egyik találkozásunkkor úgy érzem nem lehetnék szerelmesebb, és minden jó, együtt lebegünk valahol... aztán legközelebb alig várom, hogy hazamehessek végre, semmi kedvem beszélgetni vele, és úgy en bloc hagyjon már békén... 

Vasárnap moziban voltunk, megnéztük a Lucy-t. Nagyon régóta érdekelt ez a film, és most írnék is róla pár szót. Kellett pár nap, hogy feldolgozzam, nem egy könnyű falat. Az alaptörténet az, hogy alhasban drogot csempésztetnek bizonyos emberekkel, köztük Lucyvel (Scarlett Johansson). Egy rúgástól viszont kiszakad a zacskó, és elkezd felszívódni a szervezetében a drog. Ennek hatására elkezdi az agyának egyre több százalékát használni, és különleges dolgokra lesz képes.
Elég nehezen emészthető film (értsd még mindig nem tudom, hogy jó-e, vagy sem), azt meg kell hagyni... Nem vagyok különösebben oda az akciófilmekért, de eleinte még tetszett is... Kíváncsi vagyok, hogy mennyi lehet a valóságalapja annak, hogy mi történik, ha nagyobb százalékát használhatjuk az agyunknak... de ha ezt mindenki megtudná tenni úgy, ahogy a filmben volt, akkor káosz lenne, és pusztulás. Viszont azt határozottan ki tudom jelenteni, hogy a vége nem tetszett. Túlzásba vitték, túlságosan az effektekre mentek rá, és volt csattanó, de nem nagyon hatott meg... Tizes skálán nem is tudnék rá igazán pontot adni, még egy kicsit értékelnem kell, talán 10/6... 

És ha már így a véleményezéseknél tartok, akkor a suli kezdete óta négy könyvet is elolvastam (nem mintha ez egy hónap alatt olyan sok lenne, sőt...), szóval majd ezekről is írok, ha úgy adódik. Egyébként Lauren Oliver Mielőtt elmegyek-jéről, és Allie Condie Matched trilógiájáról van szó. Főleg az előbbi ér meg egy posztot - szerintem.

A mozis részre visszatérve, ott iszonyatosan jól éreztem magam vele, mintha egy első randi lett volna szinte... Vagy legalábbis így az elején... Aztán kedden délután is találkoztunk egy-két órányit, meg este ott aludtam. A délután iszonyúan borzalmas volt. Úgy éreztem magam, mintha az anyja lennék, nem a barátnője. Az egyetem ismét egy önbizalomhiányos kisfiút csinált belőle, aki nem tudja 21 éves fejjel, hogy mit akar az élettől. Köszi, BME. Én meg teljesen az ellentéte vagyok, ambiciózus, és határozott. Nem vagyok döntésképtelen semmilyen téren, erős egyéniségem van, és nem lehet csak úgy ledominálni. Ezáltal nehezen viselem a gyenge személyiségű embereket. Nem a védelmező ösztön kapcsol be bennem, hanem a "ha ilyen döntésképtelen lennék, már rég a folyóba vetettem volna magam" állapot. És ezt nyíltan ki is mondom. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy én egy férfit képzelek el magam mellé, nem pedig egy kisfiút... Aki határozott, és tudja mit akar... Beszéltem a fejével, hogy szedje össze magát, vagy tanuljon, vagy hagyja ott az egyetemet a francba, és keressen egy olyan szakot, ami érdekli, és tenni is fog érte... Ma elvileg elment pályaválasztási tanácsadóhoz. Szóval, az ilyen alkalmakkor abszolút nem vonz. Nekem az kell, hogy egy fiú megfogjon, és magához húzzon, nem pedig az, hogy még az életét is én egyengessem. Nem óvónéni vagyok. Elég rossz hangulatban jöttem vissza a koliba, megint ott tartottam, hogy nem, nekem erre nincs már szükségem. Aztán este átmentem, és ott megint minden olyan volt, amilyennek lennie kéne. Hát ennyi. Fogalmam sincs, hogy mit érzek. Helyre kéne tennem magamat....

Persze az sem segít rá, hogy hétfő este a bizonyos ex is rámírt. Elengedtem, mert tényleg. Nem játszok hülye picsát, amikor találkozunk, csak szeretek vele beszélgetni, ha úgy adódik. De amikor ilyeneket ír, hogy "rég voltál itt, már egész hiányollak", meg "ne igyál annyit :( féltelek :( aggódok érted, itt kéne tudjalak védőszárnyaim alatt :(", az nem érint jól továbbra sem. Azt hittem, ahogy idősebb leszek, majd magam mögött hagyom ezt az egészet... De talán sosem fogok igazán továbblépni.

2014.10.05.

Péntek reggel óta érik bennem ez a poszt, de annyira bűntudatom volt, hogy még leírni sem tudtam. Egy kibaszott picsa voltam csütörtökről péntekre virradóra, és nagyon nem vagyok rá büszke. Nem sokon múlt, hogy megcsaljam a barátomat, bár végül beleszólt az eszem, hogy állj már le, gondolj Rá... De így sem egészen úgy táncoltam végig az estét, ahogy azt illet volna. A fiút soha ezelőtt nem láttam, valószínű nem is fogom többé, csak jól éreztem vele magam. Meg mocsok részeg voltam. És nem mondanám, hogy nem futott át az agyamon, hogy otthagyom a fejem, és smároljunk, egyszer élek. Még szerencse, hogy ezt nem tettem meg, mert így is hatalmas picsának érzem magam.. úgy meg bele sem gondolok, hogy lennék most. De aztán a bűntudat lassan elszállt, karöltve azzal, hogy ma mennyire felidegesített a barátom. Tudom, hogy gondjaink vannak, mert különben egy pillanatig sem futott volna át az agyamon, hogy megcsaljam. Most nem volt itthon egy hétig, kb 1,5 hete így nem is találkoztunk, és emellett akármennyire próbálom is elengedni a másikat, már rájöttem, hogy soha nem fog sikerülni, mert ő mindig ő lesz. (És az sem segít, hogy az elmúlt időszakban kb vele többet találkoztam, mint a tulajdon barátommal. Ezenkívül ma teljesen random küldött egy közös képet rólunk "amikor még fiatalok voltunk és meggondolatlanok :( " felirattal. A kép btw egy olyan este készült, ahol kavartunk.) Szóval ez érzelmileg instabillá tesz. Most itt volt a másik fiú is, aki hát 'egyszervoltholnemvolt' kategóriába került, nem jelölt be facebookon, és én sem kerestem meg, úgyhogy ennyiben is maradtunk. (Nem mintha amúgy most hirtelenjében vele szeretnék új kapcsolatot.)

Én csak... szeretnék egy kicsit egyedül lenni azt hiszem. Hogy ne kelljen azon gondolkodnom, hogy egy adott tettemnek milyen következménye lenne, hogy kit bántanék meg vele. Hogy csak magammal törődjek egy kicsit, és átgondoljam, hogy ki is vagyok, és mit akarok elérni. Kivel akarok lenni, és kivel nem... Mert már lassan fogalmam sincs, hogy ki az a lány, aki visszanéz rám a tükörből. Annyi személyiségdarabkám van - mindegyik én vagyok, de valahogy össze kellene passzíroznom őket. Nem lehetek egyszerre a társaság oszlopos tagja, és egy magányban írogató-festegető különc. Mégis ez vagyok.

Szóval a szakításon gondolkodom, de nem szeretném megbántani. Szeretem, csak túl sok a probléma körülöttem, és alig találkozunk, és úgy érzem nagyon eltávolodtunk. Lehet próbálkozni, hogy helyretegyük, csak nem mindig érzem azt, hogy ezt akarnám. Az elmúlt egy évben egyszer sem hívott el az ő barátaival bulizni, viszont meg van sértődve, ha én nem hívom el egy-egy kolibuliba. Ebben a tanévben egyetlen egyszer jött ki elém a buszhoz, mert "most Nemzeti Vágta van és káosz van a városba, tömegközlekedéssel meg nem megyek, ma meg megkapom a kocsit, de max koliba megyek át, a Népligetbe nem"... és sorolhatnám. Ha nem ér meg neki egy óra utazást, hogy 1,5 hét után együtt legyünk legalább egy órácskát, akkor lehet, hogy nem csak bennem van a hiba. Amikor együtt vagyunk úgy érzem szerelmes vagyok, és jó vele, de olyan ritkán történik ez meg, hogy elfelejtem az érzést. Egyelőre várok, a héten megpróbálok minél több időt vele tölteni... Aztán lesz, ami lesz. Azért vicces, hogy az előző bejegyzésben arról papoltam milyen egy komoly kapcsolat, és mindennap megküzdeni érte... Mert eldöntöd, hogy vele akarsz lenni. Hát, lehet, hogy szép lassan belefáradok ebbe a küzdelembe.

2014.09.29.

"Nem jössz át pipázni?"

"Nem."

"Miért nem?"

"Mert nincs kedvem."

"De hát mi, nem akarsz emberek között lenni?"

"Nem."

Ez a beszélgetés jellemzi azt, ami ma egész nap keringett bennem. Persze a nézés, amit erre kaptam, bármit megért volna... Ilyenkor átfut rajtam, hogy biztos velem van a gond, de vannak napok, amikor egyszerűen egyedül akarok lenni. És alkotni.

Ma már, ahogy kiléptem az ajtón, tudtam, hogy ez bizony nem az én napom lesz. Nem történt semmi különös, csak megszállt az a bizonyos "kapja be a világ", és "mindenki hagyjon békén" hangulat. Túl sok időt töltöttem mostanában az emberek között, és besokaltam. Szükségem van egy kis magánszférára, egy kis magányra, egyedüllétre. Ezt általában a hétvégéken kiélem, de most, hogy fenn maradtam - és rajtam kívül, mindenki, aki számít - nem adatott meg. 

Szakangol után fogtam is magam, otthagyván drágalátos barátnőimet, és az élettan előadást elfelejtve, megindultam haza. Nekem aztán elég volt ebből a napból! címszóval. Aztán, útközben megfogalmazódott bennem, hogy itt a csodás alkalom, hogy megcsináltassam azt a bizonyos 3. lyukat a bal fülemre. Változás kellett magamon egy ideje, meg új korszak, miegybmás. Így nem egyből haza vettem az irányt, hanem a Claire's-be, ahol miután a személyimet villogtatva elhitték, hogy nem csak a 18-at, de biza a 19-et is betöltöttem már, hajlandóak voltak szülői engedély nélkül kilyukasztani azt a szerencsétlen fület. Az egész egy röpke pillanat volt, vártam, ahogy a fülemet elönti az a szokásos forróság, és vérbőség, a fájdalomhullámmal, de... nem történt semmi ilyesmi. Szinte meg sem éreztem, és bumm. 5. lyuk. Több nagy valószínűséggel nem lesz, de aztán ki tudja mit hoz a sors... Most mindenesetre elégedett vagyok a látvánnyal (és ha majd ki is cserélhetem a belőtt fülbevalót még elégedettebb leszek). 

A barátom csütörtök óta Olaszországban lóbázza a lábát, és néha szinte belefulladok a hiányába. Ez a távollét egyébiránt nem jött túl jókor az amúgy is rendkívül instabil lelki állapotomnak. De egy valamire rájöttem: ez a kapcsolat azért él, még mindig, közel 2,5 év után is, mert küzdünk érte. Újra, és újra választunk, és egymást választjuk, ezáltal megküzdve az együttmaradásért. Minden szépségével és nehézségével együtt. Vele akarok lenni, ő pedig velem - és akármilyen nehézség kúszik elénk, akármilyen személy jön a képbe, mi túllendülünk, és megküzdünk a kapcsolatért. Ennyi idő alatt akadt hullámvölgy - nem egy, és nem kettő - de mindenen átrugaszkodtunk. Ezt jelenti egy komoly kapcsolat. Küzdeni egymásért, és a boldogságért, minden egyes nap.

Ezzel sokan nincsenek tisztában, köztük két barátnőm sem. Folyamatosan nyígnak, hogy nekik nincs senkijük, pedig mindkettőjük elég mutatós. Nos nem is hoznék velük össze senkit (gonosz ilyet mondani?), mert ha valamit látok, az ez: sírnak, mert egyedül vannak, de nem tesznek semmit, hogy ezen változtassanak, sőt külső szemlélőként azt látod, hogy inkább buliznának és kavarnának azzal, akivel épp kedvük van. Ha valakinek egyszerre öt ember tetszik, öt kaput tart nyitva. Lehet, hogy logikusan így nagyobb az esély rá, hogy az egyik összejön... De ha én azt látnám egy fiún, hogy további négy lánnyal viselkedik úgy, mint velem, akkor nem valószínű, hogy vele kezdenék. Egyet kell választani, és mindent megtenni azért, hogy az az egy felfigyeljen. Minden fejben dől el! Ha sokat gondolsz valamire, be fogod vonzani... Legalábbis nekem eddig mindig így történt.

Végszóként, gondolom az új kinézet mindenkinek szemet szúrt. Nem mondanám, hogy a szívem csücske lett, mert amíg az előző annyira én voltam, hogy mikor feltettem, öt percenként az oldalt nézegettem, annyira tetszett... addig ez most - hát semmi különleges. Nem érzem benne magamat, úgyhogy amint időm engedi valószínűleg csere lesz... De egyelőre ez van, ezt kell szeretni - és bevallom már nagyon untam a régit...

2014.09.25.

Igyekszem lezárni magamban a dolgokat, persze ha ennyi ideig nem ment, most sem fog egyik pillanatról a másikra, de próbálkozom. Hogy fel vagyok-e kavarodva érzelmileg? Fel hát! Fogalmam sincs, hogy mit gondoljak vele kapcsolatban, teljesen ambivalens érzelmek keringenek bennem... Vonz, de nem szexuális értelemben. Egyszerűen amikor ott van, úgy érzem mellette kell lennem, de soha nem tudnám már megcsókolni. Ki akarom zárni az agyamból, de folyton eszembe jut, mert sosem tudom mire számítsak vele kapcsolatban. Egyik pillanatban úgy beszélgetünk, mint a régi barátok, a következőben nem barátként közeledik, a harmadikban, meg mintha nem is számítanék neki semmit. Él bennem róla egy ideális kép, amit évek alatt épített fel magáról, és hiába csalódtam, amikor rágondolok nem az új énjét látom, hanem az ismerős régit, akire mindig számíthattam. Ezt kerestem most is, gondolván, már túl vagyunk a kétes érzelmeken, a sikertelen próbálkozásokon az együttlétünkre vonatkozóan, és barátok lehetünk. De nem. Már sosem lehetünk. Ha ezt folytatnám csak magamat, és a kapcsolatomat mérgezném, mert összezavarna az idióta - és felesleges - próbálkozásaival. Gyűlölöm magamat, amiért még mindig hatással van rám - pontosan tudja, hogy érje el, hogy érdekeljen. Én pedig bedőlök neki ennyi év után is, lásd múltkor egész este őt követtem a szememmel, és figyeltem, hogy hol van, kivel beszél, és mikor jön már oda... Lehet, hogy csak beképzeltem az egészet, de ha jól vettem le mindent, akkor őt is érdekelte, hogy én hol vagyok. Tudom, hogy fogyatékos vagyok, hogy még mindig itt tartok, de úgy érzem, ha mindent teljesen őszintén leírok, akkor utána könnyebb lesz továbblépni. 

Azt hiszem mindenkinek az életében van egy ilyen valaki (vagy majd lesz)... Aki akármit mond, vagy tesz, akárhányszor bánt meg, aláz meg, hazudik, ha utána kedves, nem tudsz rá haragudni, mert egyszer szeretted. És hiszel benne, hogy az a régi énje még benne él valahol, és ha veled van majd előjön... Mondok én valamit: nem fog! Aki gyökeresen megváltozik, nem lesz újra az az ártatlan, szerethető ember, akit ismertél. És csak magadat csapod be, ha erre vársz. 

Szóval itt, és most, a lehető legünnepélyesebben kijelentem, hogy köszönöm, befejeztem. Nem akarok visszacsúszni oda, ahonnan majd egy évbe tellett kiverekedni magamat... Nem akarok egy olyan ember után "futni", aki soha semmilyen erőfeszítést nem tett azért, hogy visszaszerezzen. Azokra a dolgokra kell koncentrálnom, amik igazán fontosak - és Ő már régen nincs közöttük.

Ha elúszik a hajó, csak a bolond úszik utána – én világéletemben bolond voltam.

Idén erre a hétvégére esett kis városkánk egyetlen nagy kulturális eseménye a szüreti fesztivál. Kisváros lévén összefutsz mindenkivel az este folyamán – akár akarsz, akár nem. Így esett, hogy szinte egy volt évfolyam találkozóba torkollt a kis csapatos, pár barátos esténk. Természetesen Marci is ott volt, mert hol máshol lett volna…? De mire mi odaértünk, a világát nem tudta. Köszönt, nagyon megörült nekem, aztán ennyiben is maradtunk. Eleinte, mintha direkt nem jött volna a közelembe, mikor úgy alakult, hogy melléültem, egy ideig beszéltünk majd átfordult a másik oldalra. Kisvártatva tovább is álltam onnan, de valahogy bennem volt a késztetés, hogy a szemem sarkából mindig lássam, hogy merre van. Itt volt az alkalom – ő csatak részeg, én valamennyit ittam, de józanul gondolkodtam – ennél tökéletesebb szituáció nem is alakulhatna ki, ahhoz a bizonyos beszélgetéshez. Amikor rá-rá pillantgattam, sokszor úgy érzékeltem, hogy ő is azt figyeli, hogy merre vagyok, de közben mégsem. Nem tudtam eldönteni, hogy kerül, vagy szimplán leszar. Ahogy ültem egy padon a volt osztálytársaim gyűrűjében, jó párszor odajött, leült a mellettem ülő lány ölébe, és volt egy pont ahonnan azt éreztem, hogy nem kerül, sőt, igyekszik a közelemben lenni, de mégsem velem beszélget. A legvégére jutottunk el odáig, hogy mellém ült, bár a köztünk lezajlott párbeszédeket nem illetném „beszélgetés” névvel. Nem találnék benne háromnál több értelmes mondatot. Szóval, ha a nagy beszélgetésre vártam, az elmaradt. Ha most nem történt meg, meglehet, nem is fog soha. Talán egyszer, ha csak ketten rúgunk be, vagy legalábbis egy kisebb társaságban. De azt hiszem, jobban tenném, ha távol tartanám magamat tőle. Túl sokszor éreztem tegnap a késztetést, hogy a közelében legyek. Nem szabadott volna ezt éreznem. Mi lett volna, ha tök részegen kerülök oda? Soha az életben nem akarnék már tőle semmit, de megijedek minden egyes alkalommal, amikor rádöbbenek, hogy hiába hittem, hogy már nem számít nekem semmit, igenis számít. És ő valahogy mindig tudja, melyik az a pont ahonnan, megint számít valamit nekem, és egyből nem foglalkozik velem, bár előtte viszonylagos rendszerességgel írogatott. Hiába volt józanon olyan jó társaság, és el akartam hinni, hogy ez a régi Marci, tegnap ismét rá kellett döbbennem: Ő már nincs. Múltkor önmagam voltam velük, tegnap egy hülye, naiv 15 évesnek éreztem magam. Amikor a padon ültem, és a pad támlájára tette a kezét, és lényegében átkarolt, simogatni kezdte a vállam, és az jutott eszembe, hogy mennyire jó lenne rádőlni, és elhinni, hogy még mindig itt van nekem az a fiú, akivel órákon át megállás nélkül tudtam beszélni, aki megértette minden kis hülyeségemet, és mindig több volt, mint barát, de nem eléggel… De nincs itt. Soha nem is lesz már. Így nem mozdultam, nem reagáltam az érintésére, nem rendeztem fesztivált, hogy ne érjen hozzám, de nem is bújtam hozzá, hogy hiányoztál. Mert egészen eddig nem tudtam, hogy hiányzott. Még mindig hiányzik, és örökre fog is, mert már sosem lesz semmi ugyanolyan, mint amikor általános iskolások voltunk. Szóval ennyi volt hát. Őt már réges-régen elvesztettem, úgy 15 éves koromban. Ideje elengedni, túllépni, és nem arra várni, hogy majd rámír, beszélget velem, és minden ugyan olyan lesz, mint 5-6 évvel ezelőtt. Azt hittem már túl vagyok ezen… De úgy néz ki, bizonyos érzések sosem múlnak el. 

(Egyébként a barátomnak mindent elmondtam előző kedden, megkérdeztem, hogy zavarja-e, és azt mondta, hogy nem, és úgyis szólna ha zavarná. Remélem tényleg.)