2014.10.05.

Péntek reggel óta érik bennem ez a poszt, de annyira bűntudatom volt, hogy még leírni sem tudtam. Egy kibaszott picsa voltam csütörtökről péntekre virradóra, és nagyon nem vagyok rá büszke. Nem sokon múlt, hogy megcsaljam a barátomat, bár végül beleszólt az eszem, hogy állj már le, gondolj Rá... De így sem egészen úgy táncoltam végig az estét, ahogy azt illet volna. A fiút soha ezelőtt nem láttam, valószínű nem is fogom többé, csak jól éreztem vele magam. Meg mocsok részeg voltam. És nem mondanám, hogy nem futott át az agyamon, hogy otthagyom a fejem, és smároljunk, egyszer élek. Még szerencse, hogy ezt nem tettem meg, mert így is hatalmas picsának érzem magam.. úgy meg bele sem gondolok, hogy lennék most. De aztán a bűntudat lassan elszállt, karöltve azzal, hogy ma mennyire felidegesített a barátom. Tudom, hogy gondjaink vannak, mert különben egy pillanatig sem futott volna át az agyamon, hogy megcsaljam. Most nem volt itthon egy hétig, kb 1,5 hete így nem is találkoztunk, és emellett akármennyire próbálom is elengedni a másikat, már rájöttem, hogy soha nem fog sikerülni, mert ő mindig ő lesz. (És az sem segít, hogy az elmúlt időszakban kb vele többet találkoztam, mint a tulajdon barátommal. Ezenkívül ma teljesen random küldött egy közös képet rólunk "amikor még fiatalok voltunk és meggondolatlanok :( " felirattal. A kép btw egy olyan este készült, ahol kavartunk.) Szóval ez érzelmileg instabillá tesz. Most itt volt a másik fiú is, aki hát 'egyszervoltholnemvolt' kategóriába került, nem jelölt be facebookon, és én sem kerestem meg, úgyhogy ennyiben is maradtunk. (Nem mintha amúgy most hirtelenjében vele szeretnék új kapcsolatot.)

Én csak... szeretnék egy kicsit egyedül lenni azt hiszem. Hogy ne kelljen azon gondolkodnom, hogy egy adott tettemnek milyen következménye lenne, hogy kit bántanék meg vele. Hogy csak magammal törődjek egy kicsit, és átgondoljam, hogy ki is vagyok, és mit akarok elérni. Kivel akarok lenni, és kivel nem... Mert már lassan fogalmam sincs, hogy ki az a lány, aki visszanéz rám a tükörből. Annyi személyiségdarabkám van - mindegyik én vagyok, de valahogy össze kellene passzíroznom őket. Nem lehetek egyszerre a társaság oszlopos tagja, és egy magányban írogató-festegető különc. Mégis ez vagyok.

Szóval a szakításon gondolkodom, de nem szeretném megbántani. Szeretem, csak túl sok a probléma körülöttem, és alig találkozunk, és úgy érzem nagyon eltávolodtunk. Lehet próbálkozni, hogy helyretegyük, csak nem mindig érzem azt, hogy ezt akarnám. Az elmúlt egy évben egyszer sem hívott el az ő barátaival bulizni, viszont meg van sértődve, ha én nem hívom el egy-egy kolibuliba. Ebben a tanévben egyetlen egyszer jött ki elém a buszhoz, mert "most Nemzeti Vágta van és káosz van a városba, tömegközlekedéssel meg nem megyek, ma meg megkapom a kocsit, de max koliba megyek át, a Népligetbe nem"... és sorolhatnám. Ha nem ér meg neki egy óra utazást, hogy 1,5 hét után együtt legyünk legalább egy órácskát, akkor lehet, hogy nem csak bennem van a hiba. Amikor együtt vagyunk úgy érzem szerelmes vagyok, és jó vele, de olyan ritkán történik ez meg, hogy elfelejtem az érzést. Egyelőre várok, a héten megpróbálok minél több időt vele tölteni... Aztán lesz, ami lesz. Azért vicces, hogy az előző bejegyzésben arról papoltam milyen egy komoly kapcsolat, és mindennap megküzdeni érte... Mert eldöntöd, hogy vele akarsz lenni. Hát, lehet, hogy szép lassan belefáradok ebbe a küzdelembe.