2014.09.29.
"Nem jössz át pipázni?"
"Nem."
"Miért nem?"
"Mert nincs kedvem."
"De hát mi, nem akarsz emberek között lenni?"
"Nem."
Ez a beszélgetés jellemzi azt, ami ma egész nap keringett bennem. Persze a nézés, amit erre kaptam, bármit megért volna... Ilyenkor átfut rajtam, hogy biztos velem van a gond, de vannak napok, amikor egyszerűen egyedül akarok lenni. És alkotni.
Ma már, ahogy kiléptem az ajtón, tudtam, hogy ez bizony nem az én napom lesz. Nem történt semmi különös, csak megszállt az a bizonyos "kapja be a világ", és "mindenki hagyjon békén" hangulat. Túl sok időt töltöttem mostanában az emberek között, és besokaltam. Szükségem van egy kis magánszférára, egy kis magányra, egyedüllétre. Ezt általában a hétvégéken kiélem, de most, hogy fenn maradtam - és rajtam kívül, mindenki, aki számít - nem adatott meg.
Szakangol után fogtam is magam, otthagyván drágalátos barátnőimet, és az élettan előadást elfelejtve, megindultam haza. Nekem aztán elég volt ebből a napból! címszóval. Aztán, útközben megfogalmazódott bennem, hogy itt a csodás alkalom, hogy megcsináltassam azt a bizonyos 3. lyukat a bal fülemre. Változás kellett magamon egy ideje, meg új korszak, miegybmás. Így nem egyből haza vettem az irányt, hanem a Claire's-be, ahol miután a személyimet villogtatva elhitték, hogy nem csak a 18-at, de biza a 19-et is betöltöttem már, hajlandóak voltak szülői engedély nélkül kilyukasztani azt a szerencsétlen fület. Az egész egy röpke pillanat volt, vártam, ahogy a fülemet elönti az a szokásos forróság, és vérbőség, a fájdalomhullámmal, de... nem történt semmi ilyesmi. Szinte meg sem éreztem, és bumm. 5. lyuk. Több nagy valószínűséggel nem lesz, de aztán ki tudja mit hoz a sors... Most mindenesetre elégedett vagyok a látvánnyal (és ha majd ki is cserélhetem a belőtt fülbevalót még elégedettebb leszek).
A barátom csütörtök óta Olaszországban lóbázza a lábát, és néha szinte belefulladok a hiányába. Ez a távollét egyébiránt nem jött túl jókor az amúgy is rendkívül instabil lelki állapotomnak. De egy valamire rájöttem: ez a kapcsolat azért él, még mindig, közel 2,5 év után is, mert küzdünk érte. Újra, és újra választunk, és egymást választjuk, ezáltal megküzdve az együttmaradásért. Minden szépségével és nehézségével együtt. Vele akarok lenni, ő pedig velem - és akármilyen nehézség kúszik elénk, akármilyen személy jön a képbe, mi túllendülünk, és megküzdünk a kapcsolatért. Ennyi idő alatt akadt hullámvölgy - nem egy, és nem kettő - de mindenen átrugaszkodtunk. Ezt jelenti egy komoly kapcsolat. Küzdeni egymásért, és a boldogságért, minden egyes nap.
Ezzel sokan nincsenek tisztában, köztük két barátnőm sem. Folyamatosan nyígnak, hogy nekik nincs senkijük, pedig mindkettőjük elég mutatós. Nos nem is hoznék velük össze senkit (gonosz ilyet mondani?), mert ha valamit látok, az ez: sírnak, mert egyedül vannak, de nem tesznek semmit, hogy ezen változtassanak, sőt külső szemlélőként azt látod, hogy inkább buliznának és kavarnának azzal, akivel épp kedvük van. Ha valakinek egyszerre öt ember tetszik, öt kaput tart nyitva. Lehet, hogy logikusan így nagyobb az esély rá, hogy az egyik összejön... De ha én azt látnám egy fiún, hogy további négy lánnyal viselkedik úgy, mint velem, akkor nem valószínű, hogy vele kezdenék. Egyet kell választani, és mindent megtenni azért, hogy az az egy felfigyeljen. Minden fejben dől el! Ha sokat gondolsz valamire, be fogod vonzani... Legalábbis nekem eddig mindig így történt.
Végszóként, gondolom az új kinézet mindenkinek szemet szúrt. Nem mondanám, hogy a szívem csücske lett, mert amíg az előző annyira én voltam, hogy mikor feltettem, öt percenként az oldalt nézegettem, annyira tetszett... addig ez most - hát semmi különleges. Nem érzem benne magamat, úgyhogy amint időm engedi valószínűleg csere lesz... De egyelőre ez van, ezt kell szeretni - és bevallom már nagyon untam a régit...