2015.03.15.

Mostanában rengeteg minden történt/történik körülöttem. Néha úgy érzem, bármelyik pillanatban szakadhat az utolsó szál és akkor fogom magam és összeomlok. Csak félek, soha többé nem kelnék fel. 

Az elmúlt 2,5 év nem volt könnyű, közel sem... Papa tüdőrákjával kezdődött, és egy év kezdetben fel sem fogott, majd egyre látványosabb és szívbemarkolóbb szenvedéssel. A távol töltött hetek, és az itthon töltött hétvégék, amikor sosem tudtam mire fogok hazaérni. Élni fog még? Milyen állapotban lesz? Örülni fog nekem?

Mindig örült nekem.. Az utolsó pillanatig. Valahogy szerettem azt hinni, hogy én vagyok a kedvenc unokája, mert bár nem lettem fiú, de a legidősebb mégiscsak. 

Pár hónap múlva a kutyám, Vacak is követte Őt az ismeretlenbe. Sosem felejtem el, ahogy az ölemben feküdt, rám nézett, majd kihunyt a szeméből a fény. Tényleg ez történik, máshogy meg sem lehetne fogalmazni. Nézett, nézett rám a nagy szomorú szemeivel, aztán egyszer csak nem nézett többé.

Negyed év sem telt el, mikor a másik kutyánkat emlődaganattal diagnosztizáltuk. Kétszer műtöttük meg, de végül ő sem élte meg a 10. szülinapját. Mindent megtettem értem, de hiába... Ő nem akart harcolni. Furcsa ilyet mondani, de mintha nem dolgozta volna fel a testvére halálát.

Újabb két-három hónap múlva mamám került kórházba. "Semmi komoly" - mondták. Aztán az elfertőződött seb, a Staphilococcus baci a gerincébe, intenzív, majd mégse, tüdőgyulladás, hasmenéses vírus... Január végén ő is elment.

Mindez sok volt, rengeteg, de én iszonyú erős voltam. Mindenkiben tartottam a lelket, anyában, húgomban, most utoljára apában... És elnyomtam minden fájdalmam, és csak tűrtem, acél szívvel és lélekkel.

De amikor két hete azzal fogadtak itthon, hogy apának tüdőembóliája van, nem komoly, de nem tudják mitől alakult ki, és bármi lehet... Összeomlottam. Aprócska darabokra hullottam, és nem tudom magam összerakni. Apa itt van, él, de rettegek, hogy komolyabb baja lesz. Egyelőre nem találtak nála semmit, tetőtől talpig ultrahangozták és minden negatív lett. A tüdőembóliából fél év alatt gyógyulnak meg teljesen, így nem meglepő, hogy két hét után még nincs jól. De akkor sem tudok megnyugodni. Egy két lábon járó stresszbomba vagyok, aki bármikor felrobbanhat.

Nem telt el két hét sem, amikor jött a telefon, hogy keresztanyám kórházba került, mert zsibbad a bal oldala... Azóta is tart a kivizsgálás, és bár akár egy vírus is okozhatja, az egyéb lehetőségek nem túl biztatóak. Őt is féltem, iszonyatosan...

És emellé jönnek a mindennapi problémák, hol kisebbek, hol nagyobbak... De nem látom a kiutat. Nincs fény az alagút mélyén... És csak egyre mélyebbre süllyedek...

2015.02.16.

Száztornyú város, városok királynője, arany város... Ez lenne Prága?

Lepukkant hídak, befekedett szobrok arany díszítéssel, egyforma épületek különböző színben. Ez volt az első benyomásom a városról. És három nap alatt sem sikerült meggyőznie.

Pénteken reggel hatkor indultunk el Pestről, majd a GPS istentudja milyen kis mellékutakon vitt, de azt hittem sosem hagyjuk el az országot. Mire végre felkeveredtünk az M1-esre... Végtelenségnek tűnt. 

Ezt követték a végtelen benzinkútkeresések, mert a kocsiba LPG-t kell tankolni. (Én azt sem tudtam eddig, hogy létezik ilyen üzemanyag...) Egy örökkévalóság után értünk el Kutná Hora városába. És egy másik végtelen alatt találtuk meg a csonttemplomot. 

Bizony csonttemplom, vagy osszárium, ahogy tetszik. Képzeljetek el egy temetőt, a közepén egy gótikus kápolnával, Kívülről semmi különleges, na de belül...! A berendezési tárgyak, díszítőelemek mind emberi csontokból vannak. Egy csillár, ami az emberi csontváz minden elemét felvonultatja, a falon koponyák... Hátborzongató én mondom. (Majd ha megszereztem a képeket mutatok párat.) De közben egy élmény látni.. (Meg az én elborult elmémről beszélünk.)

Mire elértük Prágát, már este hat fele járt az idő, a következő totál creepy meglepetés a szállás volt. A barátom végig a Motel című filmmel példálózott, meg hogy mennyire hasonlít, és teljesen beszaratott. Első ránézésre kívülről, üveg lépcsőház, egy emelet, de vagy három emeletnyit mászik az ember mire felér (mi van alatta?), belülről meg... egyéjszakás hotel. Ha szépen megfogalmazom. Mindenhol párok, a szobák rosszul hangszigeteltek és egy közös térből nyílnak, ahol asztalok, székek, fotelek és hangulatvilágítás. A kiszűrődő hangok, na azokat inkább hagyjuk is. A szobával különösebb gond nem volt egyébként, viszonylag tisztának mondanám. Bár az ágy. Franciaágy két külön kényelmetlen kanapématraccal, köztük öt centis réssel. Én meg a fél éjszakát a lyukban töltöttem. 

Este sörözgettünk, pizzáztunk, beszélgettünk négyesben a másik párral, akik alapvetően az utat szervezték, meg hívtak minket. A srác a barátom csoporttársa. Elég hamar megtaláltam én is a közös hangot velük, sőt második estére már mindenki szinte túlzottan is elengedte magát, és jöttek a jobbnál jobb témák, amikről úgy általában nem beszél az ember.

Mint mondtam, maga a város nem győzött meg. Szerintem a Károly hídra sok jellemző ráaggatható, de a szép tuti nincs köztük. A várnegyed hangulatos, az óváros is a macskaköves utacskákkal, de ennyi. Budapest szép. Prága, nos, semmi különös. 

Minden kis negatívumtól függetlenül nagyon jól éreztem magam. Csütörtök estétől ma egyig folyamatosan együtt voltunk a barátommal, és egy olyan pillanat sem volt, mikor azt mondtam volna, hogy jajj de unom, és sok. Közel sem. Egy pillanatra sem engedtük el egymást, teljes összhangban voltunk a városnézés tekintetében is, és a kis hülye sértődéseink újra és újra rádöbbentenek minket, hogy mennyire szeretjük egymást. 

2015.01.25.

Már csak öt nap és húsz éves leszek... húsz. Az sok. Két évtized. Öregszem...

15-én végeztem a vizsgákkal, de azóta őszintén megmondom semmire sem volt energiám. Csak feküdtem az ágyamban, néztem a sorozataim, és filmeket felváltva, facebookon lógtam... És kétnaponta találkoztam a barátommal. Ebből állt az életem. És nagyon élveztem! Csak arra vágytam, hogy végre kipihenjem magam... Húzós volt ez a félév, a vizsgaidőszak meg pláne, és rámfért már egy kis semmittevős időszak.

De mára sikerült összeszednem magamat, összedobtam egy új designt, és most cuccolok össze, és irány Pest a barátommal. Csak egy estére megyünk, mert ő holnap még vizsgázik, én meg megígértem, hogy elkísérem, amúgy is be kell ugranom a koliba pár cuccért. Ha hazajöttem megpróbálok egy kis összegzőt írni erről az elmúlt időszakról, addig is élvezzéteket a maradék hétvégét.

2015.01.09.

- Szeretl...

Az egész csak suttogásnak hatott, és szinte nem is értettem, amit mond. Felemeltem a fejem a mellkasáról és csodálkozva néztem rá.

- Te most azt mondtad, hogy szeretsz?

- Nem, nem mondtam...

- Akkor most én mondom, hogy én is szeretlek - mosolyogtam rá.

- Jajj, de én még nem akartam kimondani. Csak, csak kicsúszott... Aztán sokkot kaptam, hogy kimondtam... és nem fejeztem be.

- Én sem akartam még...

- Miért? Féltél, hogy én még nem? Mert én ettől féltem.

- Nem is tudom...

- Én amúgy tudtam.

- Én is tudtam.

- De te nem tudhattad, én jól tudom titkolni!

- Lehet, hogy próbáltad titkolni... de látom, hogy nézel rám.

- Ezt eddig még senki nem mondta... És amúgy is, ha úgy vesszük, még nem mondtam ki, mert csak odáig jutottam, hogy szeretl...

- Akkor most mondd ki!

Megcsókolt.

- Szeretlek!

És csak öleltük, és csókoltuk egymást, amíg el nem aludtunk...

2015.01.06.

Most egy hosszabb életjelet is adok magamról, mielőtt belevetném magam az élettan tanulásba. Ez a vizsgaidőszak kivesz az emberből minden energiát, már hányingerem van, ha a tanulásra gondolok... De ha ügyes vagyok, már csak 9 nap. Alig több, mint egy hét belefektetés, és lesz egy fél hónapom. Amikor alhatok, lovagolhatok, sorozatot nézhetek, és Vele lehetek... Már látom a fényt az alagút végén.

Viszont a sikerek éltetnek, és ha úgy nézem, ez életem legjobb vizsgaidőszaka. Volt már 10 vizsgám, és egy négyes kivételével mindegyik ötös, ami azért, visszahozza az ember előző félévben elvesztett önbizalmát... Jó persze, ebből voltak faktos vizsgák, könnyű vizsgák, meg azért ez az anatómia féléve. De hát van egy ötös anatómia szigorlatom! Ami tényleg nem kis szó. Igaz másfél év munkája van benne, hiszen hétről hétre tanultam, és gyakoroltam és meg lett a gyümölcse. El sem hiszitek, mennyire kibaszottul boldog vagyok. 

Az, hogy eddig még nem buktam ki a végigtanult napoktól, hogy én voltam az egyetlen, aki nem sírt egyszer sem az anatómia szigorlat miatt, aki tudott enni, és aludni végig... csak Neki köszönhetem. Olyan kiegyensúlyozott és boldog vagyok végre, mint már rég nem. Persze tanulás közben nem a legjobb, amikor eszembe jut és csak azt veszem észre, hogy öt perce csak ülök, bámulok magam elé, és mosolygok.
Teljesen egy hullámhosszon vagyunk mindenben, rengeteget beszélgetünk, nevetünk, szivatjuk egymást, még többet nevetünk, és elég egy nézés, és egymásnak esünk... Tökéletes az egész, annyira az, hogy nem is lehet igaz. 
Iszonyatosan féltem ettől a kapcsolattól... És most annyira örülök, hogy belevágtam, és bátor voltam... Sosem tudtam volna meg, hogy mennyire jó lehet vele.