2015.03.15.

Mostanában rengeteg minden történt/történik körülöttem. Néha úgy érzem, bármelyik pillanatban szakadhat az utolsó szál és akkor fogom magam és összeomlok. Csak félek, soha többé nem kelnék fel. 

Az elmúlt 2,5 év nem volt könnyű, közel sem... Papa tüdőrákjával kezdődött, és egy év kezdetben fel sem fogott, majd egyre látványosabb és szívbemarkolóbb szenvedéssel. A távol töltött hetek, és az itthon töltött hétvégék, amikor sosem tudtam mire fogok hazaérni. Élni fog még? Milyen állapotban lesz? Örülni fog nekem?

Mindig örült nekem.. Az utolsó pillanatig. Valahogy szerettem azt hinni, hogy én vagyok a kedvenc unokája, mert bár nem lettem fiú, de a legidősebb mégiscsak. 

Pár hónap múlva a kutyám, Vacak is követte Őt az ismeretlenbe. Sosem felejtem el, ahogy az ölemben feküdt, rám nézett, majd kihunyt a szeméből a fény. Tényleg ez történik, máshogy meg sem lehetne fogalmazni. Nézett, nézett rám a nagy szomorú szemeivel, aztán egyszer csak nem nézett többé.

Negyed év sem telt el, mikor a másik kutyánkat emlődaganattal diagnosztizáltuk. Kétszer műtöttük meg, de végül ő sem élte meg a 10. szülinapját. Mindent megtettem értem, de hiába... Ő nem akart harcolni. Furcsa ilyet mondani, de mintha nem dolgozta volna fel a testvére halálát.

Újabb két-három hónap múlva mamám került kórházba. "Semmi komoly" - mondták. Aztán az elfertőződött seb, a Staphilococcus baci a gerincébe, intenzív, majd mégse, tüdőgyulladás, hasmenéses vírus... Január végén ő is elment.

Mindez sok volt, rengeteg, de én iszonyú erős voltam. Mindenkiben tartottam a lelket, anyában, húgomban, most utoljára apában... És elnyomtam minden fájdalmam, és csak tűrtem, acél szívvel és lélekkel.

De amikor két hete azzal fogadtak itthon, hogy apának tüdőembóliája van, nem komoly, de nem tudják mitől alakult ki, és bármi lehet... Összeomlottam. Aprócska darabokra hullottam, és nem tudom magam összerakni. Apa itt van, él, de rettegek, hogy komolyabb baja lesz. Egyelőre nem találtak nála semmit, tetőtől talpig ultrahangozták és minden negatív lett. A tüdőembóliából fél év alatt gyógyulnak meg teljesen, így nem meglepő, hogy két hét után még nincs jól. De akkor sem tudok megnyugodni. Egy két lábon járó stresszbomba vagyok, aki bármikor felrobbanhat.

Nem telt el két hét sem, amikor jött a telefon, hogy keresztanyám kórházba került, mert zsibbad a bal oldala... Azóta is tart a kivizsgálás, és bár akár egy vírus is okozhatja, az egyéb lehetőségek nem túl biztatóak. Őt is féltem, iszonyatosan...

És emellé jönnek a mindennapi problémák, hol kisebbek, hol nagyobbak... De nem látom a kiutat. Nincs fény az alagút mélyén... És csak egyre mélyebbre süllyedek...