2014.11.22.

Tegnap lettünk volna 2,5 évesek. Ő berúgott, és hiányzol üzenetekkel bombázott, és értelmetlenül írogatott mindenfélét, miközben én vígan élem az életem, és még csak nem is hiányzik. Szívtelennek érzem magam, de közben tudom, hogy az érzéseimet nem tudom befolyásolni, és nem tehetek róla. Elmúlt. Kiábrándultam belőle, és ezt már nem lehet visszacsinálni.

Persze úgy a legkönnyebb kilépni egy kapcsolatból, ha az ember lány másfele kacsintgat utána. A Marcival való kapcsolatom elég furcsává vált az elmúlt időben. Napi szinten ír, végigbeszéljük a napot, csütörtökön és pénteken is hívott az esti programokra. Csütörtökön ugyan nem, de pénteken el is mentem velük. Bár ott nem sok közünk volt egymáshoz, globális beszélgetés folyt, talán ha annyi, hogy a végén mellém ült a kétszemélyes fotelbe, holott előtte egyedül ült, egy másikban. De egyszerűen csak furcsa az egész. A saját érzelmeim, az övéi... Valaki, aki számtalanszor megbántott, átgázolt rajtam, mikor 2 hónapot együtt voltunk nem tudott belémszeretni, megcsalt...
De előtte ő volt a legjobb barátom! És ezt nem tudom elfelejteni. Most is ha beszélgetünk azt érzem, hogy ugyanaz, aki akkor volt. Segít, iszonyatosan jól kérdez, és megért. A francba is, jobban megért, mint bárki. Ami elég nagy szó. 

Egyszerűen csak szeretek vele lenni, szeretek hozzábújni, és vele aludni, szeretek vele beszélgetni... De nem tudnám belevetni magam egy újabb kapcsolatba. Szükségem van egy kis időre egyedül, hogy helyrerakjam magamat, tudjam mire vágyom... De félek, ha továbbra is csak sodródunk, előbb utóbb valamelyikünk szerelmes lesz, és sérülni fog. Vagy mindketten azok leszünk... és akkor fogalmam sincs mi fog történni.

Tudom, hogy hiányzom neki. Még ha szó szerint nem is mondja ki, körülírta már, és folyton hív mindenfele, szóval tudom, hogy így van.

Meg kéne tartanom a tisztes távolságot, észnél kéne lennem... de valami hozzá húz, és nem tudok mit tenni ellene... Nem akarom újra elveszíteni. És egy kapcsolatnak úgyis csak az lenne a vége.

2014.11.15.

Szakítani sosem könnyű, és hiába hinnéd azt, hogy könnyebb ha te teszed meg ezt a lépést, mintha téged hagynak ott, de amikor ilyen szituációba kerülsz végül rádöbbensz, hogy nem, szakítani sokkal rosszabb. Megbántani valakit, akit egykor nagyon szerettél, látni, hogy szenved, és elsírja magát. Kibaszottmód szar érzés. Szóval én sokkal könnyebben kezelem, ha engem bántanak meg, mert tudom, hogy erős vagyok és továbblépek, mintha én bántok meg valakit. Hát így állunk... Véget ért a 2,5 éves mesém, lezártam, és várom, hogy jobb legyen. Nem akartam tovább szórakozni vele, mert már így is túl sok mindent tettem a háta mögött, amit nem kellett volna... 

Úgy érzem magam, mint egy kupac szerencsétlenség. A kanállal nutella evés, és a depressziós számok végighallgatása abszolút nem dobott a hangulatomon. A többiek buliznak, de most az alkohol gondolatától is felfordul a gyomrom.

Lényeg a lényeg, most fogom magam és kialszom magamból a depressziómat, holnap pedig újult erővel állok neki az élettan tanulásának. A kapcsolatosdit pedig legalább fél évre félrepakolom, aztán majd esetleg lehet róla szó. Most élni akarok, bulizni, és jól érezni magam. És nem törődni semmi mással csak azzal, hogy végre boldog legyek.

2014.11.10.

Nagyon régóta nem voltam igazán boldog. Egyszerűen naponta megnyitom a blogot, elkezdek írni, és arra jutok, hogy nem akarok itt nyüszögni, ezért bezárom, és azt gondolom: "majd holnap jobb lesz, és írok." De nem lesz jobb.

A kapcsolatom még ha rendbe is jött nagyjából az előző beszélgetés után, és tényleg nagyon próbálkozom, hogy működjön, de mégis azt érzem, hogy ez már csak időhúzás. És egyre erőteljesebb bennem a gondolat, hogy én bizony nem akarom már ezt. Pedig ha tudnátok mennyire akarom, hogy akarjam... De azt hiszem bármennyire is küzd az ember, az érzéseit nem tudja befolyásolni. És az enyémek bizony múlófélben vannak. 2,5 év után nem egyszerű ez, és biztos hiányozni is fog, de még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy fenntartsak egy kapcsolatot, amiben már nem érzem jól magamat. Persze, még küzdök, de ha az elkövetkezendő két hétben sem történik változás, akkor ideje elengedni.

Rosszul érzem magamat a dolgok miatt, amiket a háta mögött megcsináltam, bár fizikailag sosem csaltam meg (bár nem mondom, hogy mindig pont úgy viselkedtem, mintha barátom lenne), érzelmileg annál inkább. 

Hiányzik Marci. Jobban, mint kellene, jobban, mint amennyire valaha is gondoltam volna, hogy még hiányozhat. Múltkor elmentem velük kocsmázni, csak ilyen családiasan négyen, majd az utolsó metróval hazamentünk. Vagyis ők haza, én hozzájuk, hogy még filmezünk, meg pipázunk egyet. Be voltam csiccsentve, gondoltam miért is ne... Így is történt, persze haza már nem jutottam. De azt sosem gondoltam volna, hogy Marci ágyában kötök ki. Zita barátnőm nagyon berúgott, és üvöltette a zenét, énekelt, és felváltva szívta a cigit és a pipát. Mi már kijózanodtunk, feküdtünk az ágyon és szókeresőztünk. Szép lassan elálmosodtunk, hát gondoltuk, akkor ott alszunk ketten abban a franciaágyban, elférünk teljesen... De Zitától nem lehetett aludni, úgyhogy átmentünk az ő szobájába... Az egy személyes ágyba. És tudjátok mit? Egy percig sem bántam meg. Nem történt közöttünk semmi, ami a megcsalás kategóriába esne. Csak nagyon jót beszélgettünk... Nagyon nagyon jót. Kimondtuk mindent, amit már régen ki kellett volna mondanunk, átbeszéltük az egész kapcsolatunkat az elejétől a végéig... És azt kell, hogy mondjam, nem sok ember van, aki ennyire megért, mint ő. Sőt, talán nincs is több. Úgy tud kérdezni, hogy egyből rádöbbenek, hogy mi a problémám, és ez nagyon jó. Szóval most jöttem rá, hogy mennyire hiányzott. Mint a valaha volt legjobb fiúbarátom. Mármint vannak rajta kívül is, de egyikük sem ért meg ennyire, még ha amúgy közelebbi kapcsolatban is vagyunk. Nos az együtt alvásnak is megvannak a maga szépségei, és mivel senkivel nem szoktam aludni, csak a barátommal, már este mondtam neki, hogy bocs előre is ha bújok álmomban, mert hát előfordulhat. Erre mondta, hogy hát ő is elég bújós. Persze összebújva is keltünk, amivel nem is lett volna semmi gond, ha az ébredés pillanatától arrébb megyünk. De jól esett hozzábújni. Hiányzott. Egyikünk sem értette igazán a helyzetet, miért tartunk már megint itt, és meddig fogjuk ezt csinálni? És nem tudnék rá válaszolni, csak azt tudom, hogy mennyire jól esett hozzábújni, és azt érezni, hogy fontos vagyok. Nem akartam, hogy megcsókoljon, vagy rám másszon. Csak öleljen... Szóval igen vegyes érzelmeim vannak a dologgal kapcsolatban.

De most már nem akarok én lenni az, aki szenved. Az akarok lenni, aki jól érzi magát a bőrében, azt csinálja amihez kedve van, ami jól esik neki, és egy kicsit önző akarok lenni. Nem akarok más érzéseivel törődni ebből a szempontból, csak a sajátjaimmal. Egy szemét lettem, tudom, de mégsincsen bűntudatom. A hétvégén pedig fél órát töltöttem a barátommal pénteken, és 1+kb 4-et Marcival szombaton és vasárnap. Szombaton egyénként gólyabál volt, ahol kitört belőlem az egész, közöltem, hogy szakítani akarok, és egyedül szeretnék lenni. Most ez a terv. Nem akarok a barátommal szórakozni, és nem úgy akarok szakítani, hogy más pasi karjai közé vetem magamat. Csak el akarom mondani, hogy ez már nem megy nekem. Én már nem érzem, amit kellene. Nem vágyom rá, hogy megcsókoljon, hogy együtt legyünk. És így nem lehet egy kapcsolatot fenntartani, hogy csak arra legyen, hogy biztonságban érezzem magamat, és tudjam, hogy van, aki szeret. Az nem lenne helyes.

2014.10.29.

Már én is szégyellem magamat, hogy mostanában mennyire nem jutok el odáig, hogy életjelet adjak magamról. Ez az egész félév egy kész káosz, akár az egyetemi, akár a szerelmi életemet tekintem. Semmi sem alakul úgy, ahogy eltervezem, és úgy érzem kicsit elvesztem. 

Az életem legbiztosabb pontja mindig is a tanulás volt. Világ életemben kitünő voltam, és az egyetemen sem mentem 4,77 alá. De ez a félév kész katasztrófa. Ugyanannyit tanulok az élettan zh-kra, úgy érzem, nem érhet meglepetés, mert én bizony mindent tudok. Megírom, számítok 18-19 pontra a 20-ból, és kikapom a 16-ot. Ez teljesen elkeserít, mert még ha a zh eredménye nem is számít, mi lesz így velem a szigorlaton? Tanulhatok akármennyit, akkor is lehúzzák az esszémet? Pedig tavaly olyan simán ment minden. És ahogy telnek a hetek, csak egyre rosszabb lesz. 2 hét múlva biokémia zh, amire már most hétvégén lendületesen el kell kezdenem készülni, aztán 5 napra rá a következő élettan. Amiből 4 nap Marek napok, ami a félév bulija, és nagy bűn kihagyni. Szóval mostanában el kellene kezdenem az élettanra is készülni. Emellett napi 5 anatómia tételt dolgozok ki, mert vészesen közel van a december 12., ami a szigorlat napja. És még szorgalmi időszakban lesz 5 vizsgám is. Szóval el vagyok keseredve, és akármennyire is szeretnék nekiállni, és igen is tanulni, a koliban képtelenség. Egyszerűen nem hagynak békén. De ideje, hogy összeszedjem minden erőm és kivonszoljam magamat a tanulóba, ha a szobában nem fog menni. Nagyon félek ettől a félévtől, rettenetesen....

Emellett a kapcsolatom is romokban hever, hiába próbáljuk hétről hétre rendbetenni, beszéltük át tegnap huszadjára is... Valahogy úgy érzem olyan zátonyra futottunk, amiről már nem nagyon van visszaút. De még utoljára megpróbáljuk, mert szeretjük egymást. Bár most kapott egy nagyon jó ajánlatot, amivel nagyon sokat kereshetne, és olyat csinálna, amit szeret is... A bökkenő annyi, hogy Kölnben van, és fél évet kellene kinn töltetnie. Miattam nem akar menni. És én nem akarom, hogy miattam maradjon. Őszintén, nagyon-nagyon jót tenne neki. Végre kikerülne anyuci szoknyája alól, és felnőhetne. És ez egy csapásra megoldaná a kapcsolati problémáinkat is... Fél év külön, és ha hazajönne újrakezdhetnénk, felnőtt fejjel. Vagy meglenne az esélyünk, hogy elengedjük egymást. De rábeszélni sem szeretném semmire, erről neki kell döntést hoznia. 

Egyszóval zűrzavar az egész, és most idő hiányában csak vázoltam a helyzetet... Amint tudom, ki is fejtem.

Ahogy idősebb leszek

A falak

Közted, és köztem

Mindig szétszakítanak minket, és semmi sem marad csak a hegek
Harc, harc után

A tér

A nyugalmunk és dühünk közt

Egyre csökken, lassanként tűnik el
Nap, nap után

Ott ültem a szobámban, csak rád várva

Te is rám vártál

És ez elgondolkodtad

Ahogy öregszem,

Vajon túllépek rajta?

Túl sok időt szalasztottunk már el

Sosem gondoltam volna, hogy ennyire fog fájni, de azt hiszem,

Ahogy öregszem,

Talán túllépek rajta

Túl sok időt szalasztottunk már el

Nem tudom elhinni, hogy még mindig ennyire fáj

A belénk maró szavak

Közötti időben

A védelmünket építgetjük, bár sosem volt értelme, csak fájdalmat okozott

Te még hiszel benne, hogy az idő minden sebet begyógyít?

Már javulni látszik, de könnyű nem harcolni, ha távol vagyok tőled

Mégis mire vártam?

Kevesebbet kellett volna elvennem, és többet adnom neked

Át kellett volna vészelnem a vihart

Átkozottul szükségem van rá, hogy kimondjam

Mégis mire vártál?

Ez lehetett volna életünk legjobb dolga

És én csak öregszem

És nem tudok túllépni rajtad, hiába próbálom

Azt kívánom, bár ne fájna ennyire

Annyi időt szalasztottunk már el

Nem tudom elhinni, hogy mégis még mindig ennyire fáj