A másodpercekből percek lettek, a percekből órák, az órákból napok, és a hét nap úgy repült el mellettünk, mint egy börtönéből szabadon engedett sas madár. Keményen edzettünk, tisztára suvickoltuk a padlást, már csak a ruha volt vissza a feltételek listájáról. Amikor öt évvel ezelőtt ide kerültem hoztam magammal egy csodálatos ruhát. Az anyámé volt, azt viselte, amikor először találkozott apámmal. Intenzív emlékként élt bennem, egy távoli élet darabkájaként, a vörös anyag, a kivágott hát, és az elragadó csipkedíszítések.

Egy árvaházban az első, amit megtanulsz: nincs olyan, hogy a tiéd. Nincs tulajdon, nincsen pénz, nincsenek ruhák. Az újonnan érkezők csekély tulajdonát a közösbe teszik, és az kapja meg, akinek szüksége van rá. Arra a ruhára, eddig még senkinek nem lehetett szüksége. Josie-n, és rajtam kívül mindenkire nagy lett volna. És Ms. Preston nem pazarol szép ruhákat, erre a nyakamat mertem volna tenni.

A ruha álomképként ringatózott a fejem felett, meg kellett találnom, azt akartam viselni a mai estén. A nyeremény csekély pénz, de egy olcsó cipőre és egy harisnyára futni fogja belőle. Ruhát azonban biztosan nem vehetünk.

A szívem belülről dörömbölt a bordáimon, felkúszott egészen a torkomig, miközben Preston irodája felé osontam. Josie mindent elintéz a többiekkel, ha kell hatalmas műsort csapnak, de így sem volt több időm negyed óránál. Gyorsnak kellett lennem.

A zár halk kattanással adta meg magát, és már bent is voltam az oroszlán barlangjában. Láttam már Ms. Prestont ruhát kivenni a „raktárból”, így nem volt nehéz dolgom. Néma imám mantrája zengett a fejemben, ahogyan kinyitottam az antik szekrényt. Kétségbeesetten kutattam a dobozok között, a földre öntöttem minden ruhadarabot, de mindhiába. Nem volt ott. Könnyek mardosták a szemeim, a látásom elhomályosult, egy megsemmisült álomkép pukkant szét abban a pillanatban. Szívem kifacsarva, szürkén hevert a helyén.

Ekkor hallottam meg a jól ismert léptek zaját. Az adrenalin végigfolyt az ereimben, lüktetett a fülemben, és a szívemben, pánikba estem. Hogyan tovább?

A szekrény tűnt az egyetlen búvóhelynek a szobában. Összekapkodtam a földre szórt ruhákat, igyekezvén nem hagyni semmilyen nyomot magam után, és bevetettem magam a felakasztott ruhák közé, magamra rántva az ajtót. A pulzusom az egekbe szökött, megéreztem az ismerős illatot. Ennyi év távlatából is tisztán felismertem anyám üde virágillatát, amely csakis a ruhájából szökkenhetett az érzékelésembe. Lázasan kutatni kezdtem, csakis az orromra támaszkodva, míg megleltem. Az akasztós szekrény alján hevert a földön. Az arcomhoz szorítottam a puha anyagot, magamba szívva utolsó illatfoszlányait. Egy apró pillanatig elképzeltem, ahogyan anyám karjaiba zár, és azt kívántam bár sose engedne el. Tovaszálló másodpercek voltak – de akkor mégis a világot jelentették. A lépések tovahaladtak, és elhaltak a folyosón, és én biztonságban voltam. Gyorsan szereztem ruhát Josie-nak is, majd mindent a helyére téve elhagytam a tett színhelyét.

***

Az udvart teljesen ellepték az árvák. Akadtak kisebbek, nagyobbacskák, és pár korunkbeli. Ami az ismerkedést illeti, sosem voltunk könnyű helyzetben. Ms. Preston nem épp a modern kor híve volt, néha úgy éreztem, mintha egy másik századból csöppent volna a köreinkbe - egy réges-rég letűntből. Egyházi leányiskolába jártunk, és szigorúan ellenőrizte, hogy utána egyből hazajöjjünk – elvágva minket az árvaházon kívüli kapcsolataink ápolásától. Ezért volt akkora szó a mai esemény, és az esetleges kimenőnk utána.

Az izgalmunk a tetőfokára hágott, ahogy kiléptünk a tömegbe Josie-val. Kisvártatva Ms. Preston hangja harsant fel a hangosbemondón.

- Üdvözlök minden kedves jelenlévőt a Napsugár Gyermekintézetben. Idén ünnepeljük fennállásunk 25. évfordulóját, és eme nemes alkalomból a szokásos évi sportversenyünket is kibővítettük. Külön köszöntöm a portlandi, és New hulker-i fiú árvaház lakóit! Amint az már hagyománnyá vált az évek alatt az ifjúság különböző egyéni, páros, és csapatversenyeken tesztelheti kitartását, erejét, és tehetségét. Az egyéni versenyszámok idén a futás, a magas- illetve távolugrás, asztalitenisz, tánc illetőleg a célba dobás. Párosaink futhatnak váltóba, megcsillogtathatják tudásukat a páros pingpong bajnokságon, valamint a tánc részlegen mutathatják be koreográfiájukat lelkes nevelőiknek. A csapatos verseny, mint eddig minden évben, a röplabdabajnokság. Mindenkinek sok sikert kívánok! Köszönöm a figyelmet.

Léha tapsok harsantak fel, miközben izgatott sutyorgás morajlott végig a tömegen. Éreztem, hogy Jos megszorítja a kezemet. Eljött a mi időnk.

Az udvar tele volt táblákkal, amik felhívták a figyelmet az ott űzendő sportokra. Lázasan kutattunk a „tánc” felirat után.

Ha az élet citromot ad, kérj hozzá tequilát. És bár a tequilámat sosem kaptam meg, igyekeztem pozitív maradni, és mosolyogni a világra. Ehhez le kellett vezetnem a napi feszültséget, az újabb csalódásokat, az árulásokat, amik az évek alatt értek. Táncolni kezdtem, kifejeztem benne az örömöm, a fájdalmam, minden átsuhanó érzésem.
„A tánc az ösztönök művészete, nem az értelemre, hanem az érzelmekre hat.” Az önkifejezés örömét adta, lassanként az életemmé vált, beépült a mindennapjaimba, ez volt az egyetlen, amit nem vehettek el tőlem.

Így hát, nem volt kérdéses, melyik sportágban próbáljunk szerencsét, most jött el az ideje, hogy bebizonyítsam magamnak, és mindenki másnak, hogy a sok év megaláztatása legalább valamiben eredményt is hozott.

Feltűnően nagy tömeg gyűlt a táncnak szánt tér elé, sokan választották ezt a sportágat, hogy megmutassák rejtett tehetségüket. Meg kellett volna ijednem, de nem tettem – biztos voltam magamban és a képességeimben, talán életemben először, de most igazán.

Ahogy odaértünk a felelős nevelő a kezünkbe nyomott egy papírt a nevezők névsorával, és sorrendjével. Huszonkét név sorakozott a cédulán, duók, triók, és egyéni produkciók… És mi voltunk a huszonegyedikek. Egy koreográfia maximum három perc terjedelmű lehetett, így közel egy óránk volt a sorra kerülésig. Helyet foglaltunk a tánctér előtt, és vártuk, hogy elkezdődjön a műsor.

Sorra jöttek a táncosok, kisebbek, nagyobbak, fiúk, és lányok. Voltak színvonalasabb táncok, összecsapottak, régi zenékre, újabbakra… A huszadik szám után mi végre mi jöttünk.

Beálltunk a kezdő pózba, és felcsendült a zenénk. Egyből magával repített, testem öntudatlan vette át az ütemét, a számtalanszor elpróbált koreográfia minden apró részlete végigpergett előttem, és én csak átadtam magam, nem gondolkoztam, csak szárnyaltam a ritmusra. Josie tökéletes harmóniában volt velem, az összeszokottságunk meghozta a gyümölcsét. Három hosszú perc – s nem több egy pillanatnál. És mosolyogva, lihegve, örömmámorban hallgattuk a tapsvihart körülöttünk. Visszaültünk a helyünkre, és mint két tejbetök, vigyorogtunk.

Az utolsó párosban két fiú táncolt, korunkbeliek. A profizmus csak úgy áradt belőlük, arcomra fagyasztva a mosolyt. Elindult a daluk, arcomra csodálkozással vegyes csodálatot varázsolva. Kifogástalan mozdulatok, egyszerre, és hibátlanul. Komoly vetélytársaink akadtak. Egyszer sem rontottak, és a szám végeztével bizonytalanul kezdtem tapsolni. A korábbi önbizalmamnak pontosan erre a három percre volt szüksége, hogy elillanjon.

Az eredményhirdetés csak a nap végén volt esedékes, így átadtuk magunkat a tömegnek, és a hangulatnak. Standról standra jártunk, részt vettünk mindenben, és egyszerűen csak jól éreztük magunkat. Fél öt felé járhatott, mikor teljesen kifáradva ledőltünk az udvar szélén álló fa tövébe. Még fél óránk volt az eredményhirdetésig.

- Olyan jó volt ez a nap, Hope. Remélem minden jól sikerül, és az esténk is összejön.

- Én is remélem, Jos, nagyon remélem.

- Nézd csak, valakik jönnek.

Két fiú közeledett felénk a standok felől. Amikor már ki tudtam venni az arcukat, felismertem a két táncost, aki veszélyeztette a nyereményünket.

- Sziasztok, lányok, Liam vagyok, ő pedig Noah, csak gratulálni szerettünk volna, nagyon ügyesen táncoltatok.

- Sziasztok. Én Josie vagyok, ő Hope. És köszönjük, ti sem voltatok semmik.

- Leülhetünk?

- Persze.

- Szóval, honnan vagytok? – Liam továbbra is fenntartotta a beszélő szerepet. Vakító kék szemei voltak, világosbarna haja, és csöppet ferde mosolya – éles kontrasztot alkotva Noah sötétbarna szemeivel és hajával, apró borostájával.

- Innen. És ti?

- Portland.

- És hol tanultatok meg így táncolni? – végre erőt vettem magamon, és én is megszólaltam – Elképesztőek voltatok…

Mindketten elmosolyodtak.

- Tudjátok, nálunk eléggé vasfegyelem van… Nincs sok lehetőségünk kikapcsolódni, és szórakozni. Így valahogy a táncnál kötöttünk ki… Aztán minden jött magától.

- Ismerős érzés… Az egyetlen menekülési lehetőség, és nem kell hozzá semmi, csak egy kis zene.

- Ti is kaptatok kimenőt estére? – végre Noah is megszólalt, hangja kellemes borzongást váltott ki belőlem – Alig várom, hogy kiszakadhassunk kicsit a négy fal közül…

- Nos, ez rajtatok múlik – csendült fel Josie szomorkás hangja.

- Rajtunk?

- Csak akkor mehetünk, ha megnyerünk egy versenyszámot – és ti voltatok az egyetlen igazi vetélytársaink.

- Ó. Ha ezt tudjuk, direkt elrontunk valamit.

Kesernyés mosollyal a számon válaszoltam.

- Azt hiszem, már mindegy. De ideje indulni, eredményhirdetés.

- Hát, lányok, győzzön a jobbik. Remélem, ti lesztek azok.