Néztem, ahogyan a vízsugár elhagyja a rozsdás csapot, és örömtáncot lejtve csobban mellém. A piros csík réges-rég alámerült, jelezve, hogy a büntetésem ma sem maradhat el. És ha Ms. Prestonon múlik, akkor nem is fog.

Egyre mélyebbre csúsztam a kádba, élveztem, ahogyan meleg tengerem ölelő karjai körém fonódnak, és hosszú vörös loknijaim szelíden hullámzanak mellettem. Ha az ember sok ideje él árvaházban az apró örömök is rengeteget érnek – egy kád forró víz pedig igenis sokat számít.

Már messziről felismertem az egyenletes, tudatos és határozott lépéseket, és az órára pillantva láttam, hogy az időm a végéhez közeleg. Pillanatok kérdése volt, hogy kérdés nélkül rám törhesse azt a nyamvadt ajtót. Hihetetlen sebességgel mostam át a hajam, és szinte kiugrottam a kádból, miközben csendben imádkoztam, hogy a víz lefolyjon a kritikus csík alá mire Preston belép.

A lépések egyre közelebbről kopogtak végig a padlón, miközben kétségbeesetten próbáltam felrángatni a sebtében megtörölt testemre az elszürkült gönceim.

A lefolyó csigalassúsággal szívta magába a fürdővizem, a piros csík gúnyosan mosolygott rám vagy öt centivel a vízoszlop alól. Ezen nincs mit szépíteni.

Az ajtón méltóságteljes kopogás, mely nem várt válaszra, és Ms. Preston gúnyos mosollyal jelent meg a bejáratban.

-  Ha nem tévedek letelt az ideje, Ms. Mccarthy.

- Igen, Ms. Preston.

- Jól sejtem, hogy a vízhasználatát ma sem árt ellenőriznem, igaz drágám?

Összeszorítottam a fogam. A hangjából csöpögő gúny, és a rikító zöld szemeiben rejtőző gonoszság feldühített. S mégis alázatosnak kellett maradnom.

Lassú léptekkel indult a kádhoz, élvezte, hogy kínozhat.

- Ó, micsoda kár, hát megint igazam volt.

Határozottan fordult vissza felém, és a kezembe nyomott egy fogkefét. Az én fogkefémet.

- Valakinek ideje lenne kipucolni az illemhelyet, Hope, kedvesem.

- De hát…

- Tartsd a nyelved, te lány! – a gonoszság zöld fénnyel lobbant fel szemeiben –  És most indíts, ne is lássalak!

Nem volt értelme vitába szállni vele, így hát kihúztam magam, és a toalett felé indultam.

***

Hátam alatt éreztem az összes rugót, a matrac kemény volt, csakúgy, mint az ágynemű, mégsem akaródzott kiszállnom a meleg ágyból. Az álmok gondtalan világát néha nehezebb elhagyni, mint gondolná az ember. Rejtett gondolatok, képzelettöredékek, réges-rég átélt pillanatok foszlányai kelnek életre minden egyes éjjelen. A valóság elröpül, az álmok szárnyalnak. Gondolatban zsebre vágtam a mai álmomat is – így bármikor elővehettem őket, amikor szükségem volt rájuk. Elmém folytatásért könyörgött, s a kihagyott reggeli gondolata szivárványszínű gondolatfelhőként villant felettem. De a gyomrom hangos kordulása viharos szélként tépte ketté a fellegeket.

A reggeli állaga ma sem hozta meg az étvágyam, s ahogyan körbenéztem sorstársaim arcán, ők sem jöttek lázba a meghatározhatatlan jellegű dolgoktól, amik a tányérunkon csücsültek. Szinte rágás nélkül tömtem magamba az ételt, csak gyomromat akartam vele megnyugtatni, az ízlelőbimbóim nem számíthattak semmi jóra. Ms. Preston megköszörülte a torkát, és a teremben hasítani lehetett a feszültséget.

- Mint a nagyobbak már tudják, évről-évről megrendezzük az árvaházak közötti sportvetélkedőnket – szünetet tartott, végigvizsgálva mondandója ránk vetített hatását – az idén sem lesz ez másképpen. Pontosan egy hét múlva szombaton összemérhetik erejüket, gyorsaságukat, és minden képességüket önökkel egyidős sorstársaikkal. Az idén bővül a létszám, négy árvaház kiválasztott csapata látogat el hozzánk, közöttük a New hulker-i, és a portland-i fiú árvaház lakói. Jól hallják hölgyeim, ez az év különleges lesz, lesz alkalmuk ismerkedni, és megmérkőzni fiúkkal is. Bár előre bocsátom, hogy ellenkező neműekkel közelebbi kapcsolatba kerülni a házirend szerint szigorúan tilos – eme pont betartására én magam fogok ügyelni. Köszönöm a figyelmet! Most pedig fejezzék be a reggelit, és kezdjék meg a szobáik kitakarítását!

Koppintott egyet a pálcájával, majd méltóságteljesen megfordult, és elhagyta az ebédlőnek használt apró helyiséget. Mindenki izgatott beszélgetésbe kezdett az asztal körül, a kisebbek, akik az idén indulhattak először a versenyben izgatottan fecsegtek elképzelt győzelmükről, míg a nagyobbak a fiúkról ábrándoztak. Fiúk az árvaházban! Hát ez a pillanat is eljön?

Josie volt az egyetlen korombeli, és egyben az egyetlen igaz barátom az intézetben. Őt is felvillanyozta a verseny gondolata, és izgatottan fordult felém.

- Hope, hallottad ezt? Verseny… és fiúk! Meghaltam és a Mennyországba kerültem?

Hát persze, Josie könnyen beszél. Minden sportban tehetséges, izmos és gyönyörű – jó esélye van a győzelemre, és az azzal járó kiváltságokra – bármelyik számban induljon is.

- Nem akarlak lelombozni Jos, de ahogy Ms. Prestont ismerem, bőven lesznek még feltételek. Sőt az is lehet, hogy mindannyiunk száját beragasztja, hogy ne tudjunk a fiúkhoz szólni.

Mindketten kuncogni kezdtünk.

- Haha, ugyan, szerintem Prestonnak jóval hatásosabb módszerei is vannak. Este megitat velünk valamit, aztán napokig nem lesz hangunk…

- Igazad van, Josie, kedvesem. És este hivatalosak leszünk egy zártkörű illemhelypucolásra, a saját fogkefénkkel.

- Ugyan, Hope, drágám, ennél sokkal jobb ötleteim is vannak.

Erre mindketten kacagásban törtünk ki.

***

Mindenki hamar befejezte a reggelit, és együtt indultunk a szobák kitakarítására. Az épületben két szoba volt, nyolc-nyolc ággyal. Az egyikben a tizenkét évesnél fiatalabbak, a másikban az idősebbek laktak. A kisebbek gyakran cserélődtek, őket könnyedén örökbe fogadták. S minél tovább maradt valaki az intézetben, annál kisebb esélye volt egy családra. Én magam tizenkét évesen kerültem ide, miután édesapám lelépett a szeretőjével, magamra hagyva nagyapámmal, aki rövidesen eltávozott közülünk. Gyűlöltem apámat, és a nőt, aki többet ért nálam. Soha többé nem jelentkeztek, én meg hamarosan a Napsugár Gyermekintézetben kötöttem ki. Ennek immáron öt éve. Josie szinte napra pontosan velem együtt jutott az árvák sorsára, s azóta elválaszthatatlan páros voltunk. A „nagyok” szobáján még hat lánnyal osztoztunk, mindannyian a tizenkét-tizenhárom-tizennégy évesek korosztályából.

A szoba kitakarításával igen hamar végeztünk, s mind egyetértettünk abban, hogy segítenünk kell a kisebbeknek. Ahogyan kiléptünk a szobából meghallottuk a határozott kopogást – Ms. Preston közeledett a folyosón. Az orrát megemelve járt, magasra tupírozott ősz haja tökéletesen körvonalazta szigorú vonásait.

Mellénk érve megállt. Mindenki elbizonytalanodott, hogy mi fog történni, ő azonban nem sokat törődött a többséggel. Jelentőségteljesen Josiera és rám pillantott.

- Ms. Mccarthy, Ms. Sirenia, maguk velem jönnek.

És már el is indult az irodája felé. Josieval összenéztünk, és felvont szemöldökéből ítélve ő sem tudta mire vélni a dolgot. Bizonytalanul indultunk el gondozónk után.

- Hölgyeim, kérem, foglaljanak helyet – engedelmeskedtünk, és leültünk a tiszteletet parancsoló óriási fa íróasztal elé, egyenes szembe azzal az ijesztően zöld szempárral.

- Bizonyára fogalmuk sincs róla miért hívattam ide magukat – nem várt reakciót, egy levegővel folytatta – Kedveseim, ajánlatom van a számukra. Mint ma a reggelinél említettem, fiúk is érkeznek a versenyre. És mivel önök ketten azok, akik megfelelő életkorban vannak, elgondolkodtam a helyzetükön. Eddig nem volt esélyük ellenkező nemű egyedekkel közelebbi kapcsolatot létesíteni. Így arra az elhatározásra jutottam, hogy most megadom a lehetőséget. Egyeztettem a kollégáimmal, és beleegyeztek, hogy az idősebbek számára esti kimenőt biztosítunk. Nyolc órától egészen éjfélig. De vannak feltételeim.

Feltételek… hisz túl szép is lett volna.

- Készüljenek bőszen a versenyekre, ugyanis az első feltétel, hogy nyernek. Nem érdekel, hogy csapatban, egyénileg, vagy ketten. Egy versenyszámot meg kell, hogy nyerjenek. Az árvaházunknak szüksége van a dicsőségre. A második feltétel, hogy kitakarítják a padlást. A harmadik pedig, hogy találnak egy alkalomhoz illő ruhát. Sok szerencsét, drágáim. Most pedig távozhatnak.

A lábaim teljesen lezsibbadtak, képtelen voltam megmozdulni. Távolról hallottam csak, ahogyan a pálcájával koppant, újra felszólítva minket a távozásra. Agyamnak nagy nehezen sikerült rábírni a lábaimat a mozgásra, talpra álltam. Láttam, ahogy Josie már az ajtóban várja, hogy kövessem. Ezernyi kérdés volt a fejemben, de mindközül a legfontosabb: miért? Miért kedves velünk?

Mielőtt feltehettem volna bármelyik kérdésem, rám süvöltött.

- Te meg mit ácsorogsz ott? Eridj innét, mielőtt meggondolom magam!

Még, hogy kedves, hahh! A valóság suhanó fekete árnyként kúszott vissza belém, jól megrázott, és tiszta fejjel zavart ki az ajtón.