Messziről kiszúrtam a teremben, és végeláthatatlan imákba kezdtem, hogy ne jöjjön a közelembe. Csak maradjon távol. Nem akartam vele újra találkozni.

Próbáltam nem rá figyelni, nem követni folyton legalább fél szemmel, hogy merre jár, de újra, és újra megláttam. Beosont a látóterembe, és én nem tudtam levenni róla a szemeim többé. Iszonyatosan tartottam attól, hogy észrevesz.

Erősen koncentráltam, hogy csak a színpad lebegjen előttem, mégis ekkor láttam meg először, hogy felém tart. Az adrenalin szétáradt minden porcikámban, a szívem a torkomig ugrott, és sötét pír öntötte el az arcomat. Csak ne jöjjön ide… És két méterre tőlem megállt. Nem vett észre. Megnyugodott sóhaj hagyta el a számat és tovább figyeltem a műsort.

Ismét felém indult, odaköszönt a mellettem álló Joshnak, majd továbbment. Még mindig elkerültem a figyelmét. Vagy csak nem akart észrevenni.

A műsor lassan haladt a színpadon, szinte egy örökkévalóságnak hatott a lassan múló másodpercek tömege.

- Kimegyek, elszívok egy cigit, addig itt maradsz?

- Nem, megyek én is, várj – válaszoltam, majd Josh után indultam az emberáradaton át.

Kint szakadt a hó, gyönyörű fehér vattacukorba csomagolta a világot. A havazás mindig is szinte megigézett, ilyenkor megint kisgyermeknek éreztem magam, és újfent tudtam hinni a csodákban. A csillogó pelyhek megbabonáztak, vakmerőek voltak, és csodásak. Ejtőernyő nélkül ugrottak alá az égből, egy bizonytalan cél felé, rábízva magukat a sorsra. Szerettem volna én is ilyen bátor lenni.

Ekkor léptek ki az ajtón – Gabe meg ő - és elkerülhetetlenné vált a találkozásunk. Mégsem köszönt. Vajon nem ismert fel a félhomályban? Vagy továbbra sem akart észrevenni? Nem tudtam eldönteni, de minél többször került a közelembe, annál kevésbé szorított a gyomrom, és dobogott a szívem, a kínos érzések szépen lassan átadták a helyüket a megszokásnak. S ők hamar továbbmentek, bent pedig folytatódott a műsor.

A terem végén álltunk Josh-sal és Gabe-bel, mikor ismét előtűnt. Gabe pont nekem magyarázott.

- Tudod, mikor találkoztunk utoljára, Molly?

- Plymouth-on?

- Ezek szerint emlékszel. Pont valamelyik nap nézegettem azokat a képeket, te vagy rajta, ő – mutatott rá – én, meg még valaki… Talán Kate.

Felé fordultam, tovább nem halogathattuk azt a köszönést.

- Jajj, szia! – hangja olyan meglepettségről árulkodott, hogy nem tudtam eldönteni, hogy eddig tényleg nem ismert fel, esetleg nem vett észre, vagy csak előtört a színészi vénája.

- Szia! – azt hiszem rámosolyogtam, majd gyorsan visszafordultam Gabe-hez.

- Fasza az a kép – de ő csak ennyit fűzött még hozzá, majd továbbállt.

Ekkor csörrent meg Josh telefonja.

- Ki kell mennem pár emberért, itt maradsz addig, nem fogsz eltűnni?

- Persze, menj csak.

Josh elment. Mi pedig ketten maradtunk. Reméltem, hogy ő is elindul, de ekkor először rám nézett, s tényleg hozzám szólt.

 - Akkor csak nem hagylak itt egyedül. Hogy vagy, mi van veled?

2011 novembere. Ekkor találkoztunk utoljára. Előtte sem sokszor, talán ha kétszer, mégis olyan volt a második este, mintha mindig is ismertem volna. Volt köztünk valamiféle kötődés, ami túl erősen, s túl magasan feszült ahhoz, hogy csak úgy átlépje az ember.

A fejembe kúsztak az együtt töltött este képei. Elhalványult emléktöredékek a karjai között, és az illata, ami akkor oly erősen bennem élt, de ma már nem tudtam felidézni. Neki vajon jelentett bármit is az az este? Eszébe jutottam utána legalább néhanapján? Be nem váltott ígéretek, meg nem csörrent telefonok. Ő talán nem érezte azt, amit én? Illúzió volt a köztünk villanó kémia?

Ezer, s ezer megválaszolatlan kérdés. De nem tettem fel egyet sem. Csak rámosolyogtam – és válaszoltam neki.