A San Fernando-völgy legendája

Chadwick

A mai napig nem tudom, mi történt azokban az órákban az erdei házban, amíg mi odakint játszottunk az öcsémmel; csak annyit tudtam, hogy mire két hét múlva összecsomagoltunk és egy életre magunk mögött hagytuk a San Fernando völgyet, addigra a családunk atomjaira esett szét.

Hét vagy talán nyolcéves lehettem, amikor utoljára jártam a San Fernando völgyben; az volt az utolsó nyaralásom a családommal. Brad akkor még csak 4 éves volt, a szüleim között, pedig tökéletes volt a viszony; gyerekfejjel legalább is nagyon úgy tűnt. A völgy maga volt számomra a földi paradicsom; nem létezett jobb búvóhely, mint a hatalmas sziklák és erdő között elrejtett apró, erdei házacska, amiben két hetet töltöttünk. Brad és én naphosszat az erdőben futkároztunk, állatokat kerestünk és gyönyörködtünk a hegyek és a fenyvesek megunhatatlan látványában, amíg lassan, de biztosan minden tönkrement.

Akkoriban még minden olyan egyszerű volt…

A San Frenando völgyet, pedig ennyi év távlatából olyan volt ismét látni, mintha csak egy régi barátot öleltem volna magamhoz.  De mégis tartottam egy kicsit tőle, hogy a keblemre öleljem.

Brielle

A sátrak úgy festettek az erdő gyomrában, mintha a fák felett ágaskodó hegyek bármelyik pillanatban elnyelhetnék őket. A levegő párás volt, az ég bíborszín és a tábortűz élénk, vörös foltként játszott a tisztáson. Így nem volt ismerős a San Frenando völgy. Régen mindig másképpen láttam; bármikor, amikor visszatértem ide, mindig másképpen festett; állandóan kicsit rosszabbul és idegenebbül. Mégis, annyi más éjszaka közül talán ez volt az első, amikor nem éreztem magamat betolakodónak… Régen még féltem, mert régen más idők jártak.

Bármikor, ha megfordultam erre, úgy éreztem, valami nincs rendben. Nem a völggyel volt a probléma; a probléma velem volt. Ha a völgy erdői és hegyei vettek körül, kicsit mindig romlottnak és bűnösnek éreztem magam. A pánikrohamok nyomasztottak. És nem szerettem ezt az érzést. Rémisztő volt és hűvös; itt belül mart véresre, és ez ellen senki sem tehetett. Sem az orvosok, sem a szüleim, sem én magam… Sohasem szerettem a San Fernando völgyet, de életemben először, talán most éreztem csak magamat elég ziláltnak ahhoz, hogy ide valóvá váljak.

Ezúttal nem éreztem semmi fullasztót, és azt sem, hogy valami nyomja a vállaim és fojtogat. Ezúttal legalább úgy érezzem magam, hogy akár, ha egy percre is, de idetartozom. 

Robin

A völgyel kapcsolatban minden egyes embernek más érzése volt; tudtam, hogy Chadwick családja az itt eltöltött nyaralás után hullott szét. Tudtam, hogy Brielle-t most nem gyötörnék rémálmok a fulladásról, ha nem találkozott volna a völggyel annyiszor előtte. De völgyről szóló legendákat mindig is mesének tartottam.

-      Küzdjük le a félelmeinket! – mondta Aldan a maga buzdító és lelkesítő hangján, mielőtt elindultunk, de mind tudtuk ez mit jelent. Igyál, ameddig elfelejted, ki is vagy valójában, aztán mássz be a sátorba és próbálj el úgy elaludni, hogy reggelre ne fulladj bele az alkoholtól bűzlő hányásodba.

Egy próbát, azért megért. Én magam egy évvel ez előtt voltam itt, akkor először és utoljára, amikor még képes voltam túrázni. Amíg képes voltam hegyeket mászni, folyókat megkerülni, és amíg nem omlott össze a tüdőm attól, hogy két utcasarkot futottam, hogy elérhessem a buszomat.

Akkoriban még más idők jártak, és az asztma sem zavarta az életem. A San Fernando völgy talán tényleg erre volt jó; hogy leigyuk magunkat, nosztalgiázzunk és, hogy a városi füst helyett, lélegezzünk egy kis friss levegőt. De másra nem egészen.

Aldan

Barátként érkeztünk ide.

 Chadwick izgatott volt, Brielle feszült kissé, Robin, pedig talán még örült is neki, hogy kimozdulhat az egyetemről. Mindenesetre én, a magam részéről boldog voltam. Boldog, mert még sohasem jártam a völgyben.

-      A családom – mondta Chadwick.

-      A félelmem – mondta Brielle.

-      Az asztmám… Hagyd már, csak hülyítelek – mondta Robin, de ő nevetett, míg a többiek nem.

Azt mondják, hogy a San Fernando völgyben megváltoznak az emberek, és, hogy régen még minden jobb volt, mert más idők jártak.

Még is mit jelentsen ez, hogy más idők jártak? Nem hittem nekik… Tudtam, hogy csak távol akarnak tartani a felfedezés örömétől. Távol egy dologtól, amitől ők félnek, de én nem. Csak mert ők gyávák, engem nem zárhatnak ki a völgyből… És meg akartam mutatni, hogy ez is csak egy erdő, mint a többi az országban. Miért félnek tőle mégis? Miféle más idők? Miért kell magam távol tartani ettől a helytől?  Miért nem hittem nekik?

A sátrak akkorra már tompán álltak az éjszakában. A fák ágai göcsörtös, félelmetes ujjakként kapaszkodtak beléjük. A tűz már alig pislákolt, a parazsat söpörte a szél. Ami nappal olyan gyönyörű volt és festői, az éjszakára olyan rettenetes és hideg lett. Egy sátorba zsúfolódva kuporogtunk és hallgattuk, ahogy a szél végigzongorázik a vacogó fogakon. Valami volt itt, mégis üres volt minden.

-      Nem érzem jól magam – mondta Brielle, hangja remegett, de senki sem törődött vele. Még akkor sem vettünk róla tudomást, amikor mindenfajta óvatoskodás nélkül lehanyatlott, az általunk alkotott kör közepére, és nem mozdult többé.

Az iszonyú félelem ott bujkált mindenkiben. Senkit sem érdekelt senki.

Chadwick

Éreztem, hogy a hideg verejtékcseppek folynak le a gerincemen. A fák árnyékai börtönrácsként csíkoztak össze mindent. Minden homályos volt és ijesztő. Láttam magam előtt Bradet, amikor még nagyon kicsi volt, és együtt játszottunk idekint. Minden olyan egyszerű volt, olyan könnyű. De a dolgok éjfélre olyan nyomasztóak és nehezek lettek, hogy meg akartam ölni magam.

Nem ezekre az éjjelekre emlékeztem gyermekkoromból. Nem erre a fagyos rettegésre. Nem éreztem a tarkómra fonódó hideg ujjakat sem. Félelmet éreztem. Olyan erőset, amit eddig még soha.

Robin nem sokkal később megfulladt. Nem kutatott az inhalátora után, nem kiabált félelmében. Csak hátracsuklott a feje erőlködésében, amíg míg küszködött egy kicsit, hogy levegőt kapjon. De aztán vége volt.

Túlságosan rettegtem ahhoz, hogy érdekeljen. A szívem túl gyorsan vert, a pánik túl gyorsan jött, hogy bármit is tehessek... Azt mondják, megváltoztatja az embereket…

Aldan

Akkorra már egyedül voltam. A koromsötétségben nem láttam semmit. A hold elé éjszakai felhők úsztak. Teljes volt a sötétség. A sátor hideg volt. Egyedül hallgatni a lélegzésem, pedig borzalmas érzésnek bizonyult. Tudtam, hogy meg fogok halni. Mindig ez volt a vége.

Még ha nem is emlékeztünk rá, tudat alatt mindünkre hatással volt egy kicsit.  Valakinél a pánik, valakinél az asztma, vagy a félelem… Kicsit hátborzongató volt, kicsit megdöbbentő. Azokban a vészterhes percekben, amíg egyedül ültem, térdeimre hajtott homlokkal, és vártam, hogy értem is eljöjjön a vége; imádkoztam a reggelért. Bármilyen reggelért, az egyetlen reggelért. Csak szerettem volna újra lélegezni, teleszívni a tüdőmet, anélkül, hogy érezném ezt az ominózus rettegést és meleget érezni a csontjaimban. Csak szerettem volna…

Talán mind a hárman féltek kicsit a völgytől. Robin, Chad és Brielle egyaránt… Itt megváltoznak az emberek… Akkoriban más idők jártak… Vártam, hogy meghaljak végre, ahogy ők is meghaltak előttem.  Talán megfeledkeztek róla, mire felébredtek, de már tudtam, miért féltek mind a hárman annyira a San Frenando völgytől; mert az volt minden félelmes, ami lehetett, és minden rémítő dolog, ami még jött.

Kicsit olyan volt, mint meghalni, amikor az ember megpróbál kitérni előle.

Aldan

Hangosan jöttünk ide, és némán távoztunk, amikor eljött a reggel. Egyikünk sem szólt, a némaság mégis minden dolognál többet mondott. Iszonyodtam önmagamtól, ahogy undorodtam a többiektől is. Az élettől, a lélegzetvételeimtől, idegenkedtem mindentől, ami volt, és ami lesz. Mégis egy részem örült, amiért a hátam mögött hagyhattam a völgyet. De ez az apró öröm is keserű volt. Nem tudtam, miért viszolygott mindenki, amikor a San Fernando völgybe érkeztünk. Családi tragédia, pánikrohamok, betegség… Emésztődött a múlt, és ezen az éjszakán nyugtalanító rémálomként szabadult ki minden a palackból.  Eddig kérdéseket tettem fel és kíváncsi voltam… Most már csak hallgattam, és némán próbáltam értelmet adni a bennem kavargó hideg és üres érzéseknek.

Az ember igyekszik elkerülni, és fél belekeveredni, mert a San Fernando völgy valahogy tényleg megváltoztatja az életeket.

KRITIKA:

Szeretem olvasni az írásaid, mert benned is megvan az a bizonyos egyediség, ami még sok kiadott könyvből hiányzik. A San Fernando völgy legendája – ebből a címből bármi lehet – így kezdtem neki az olvasásnak, És boldogan konstatáltam, hogy nem átlagos dolog lett belőle.:D Tudom, hogy te nem voltál vele elégedett, de most nézzük az én véleményemet. A legendákhoz illően megvan benne a rejtélyes a hangulat, elveszünk a két szálon, most akkor mi a valóság? Mik a hallucinációk? Mi történik…? És nem kapunk igazi választ. De talán jobb is így. A felépítés tetszett, fokozatosan ismerjük meg az egyes szereplők magukról, és egymásról szóló gondolatait, így összeáll egy teljes képpé. Nem tudjuk, mit tesz valójában a völgy, de látjuk, ahogy előtérbe kerülnek a félelmek a sötét éjszakán, és a végére a legbizakodóbb fél is csak a halálban bízik, vagy az egyetlen reggelben. Reggel pedig felkelnek, mint egy átbulizott éjszaka utáni reggelen, nem tudják ők maguk sem, hogy mi történt, de valami megváltozott bennük. Nekem tetszett ez a része. A mai fiatalságot tökéletesen jellemzi ez a hozzáállás, amit leírtál. A leírásaid tetszettek, szépek, és kifejezők, a helyesírásra sem lehet panaszom. Valami mégis hiányzott a sztoridból, talán valami konkrét történés, hogy ne csak így lebegjen az egész az éterben, és az olvasó azt se tudja, hogy mit gondoljon – bár kétségkívül tud rajta gondolkodni az ember. Összességében nem tagadom, olvastam már tőled jobbat, de azért én nem tartom olyan rossznak, mint, ahogy te felvezetted.