Ellentétek vonzásában

Az élet annyira unalmasnak tűnt kezdetben. Nyolctól kettőig tanítás, ebéd, aztán négyig napközi; otthon segíteni a szülőknek – mert egy tízéves fiú tényleg sokat ér, ha építkezésről van szó –, végül egy óra játék, de közben hallgatnom kellett anyám sopánkodását, mert annyira féltette a jövőmet. Nem értem, miért aggodalmaskodott folyton, a zokni agyam ellenére felvettek gimnáziumba, egy évig úgy tanultam, mint a kisangyal, még azt is elviseltem, ha strébernek meg gáznak neveznek. De nem, nem dicsért meg; anyám továbbra is csak eltiltani tudott az élet gyönyöreitől.

Egy szép napon, mikor tizedikben koptattam a ceruzámat, elhatároztam, hogy élni fogok, bármi áron. Anyám azt hangoztatta, ha nem tanulok, sosem fogok tudni talpra állni – de ha folyton a könyveket bújom, aztán beállok robotolni, mikor élvezem ki fiatalságom csodáit? Erre nem tudott felelni. Szükségem volt kikapcsolódásra, bulizásra, mint minden velem egykorúnak.

Így elég későn, tizenhat évesen lázadni kezdtem a szülők ellen. Apám nagy ívben tojt arra, mit csinálok, egyedül anyám akart igazi gentlemant faragni belőlem, pedig tudhatta volna, hogy olyan tróger, semmirekellő leszek, mint minden férfitag a családban. Annyit megtettem érte – mert ha észt nem is, tiszteletet sikerült belém verni –, hogy iskolaidőben leültem legalább egy órácskát tanulni, és hármasnál rosszabbra semmit sem rontottam le. Azt hiszem, elég jó gyerek voltam, nem? Hiába minden vágyam, hogy egyszer kemény legyek, anyámnak hála puhapöccsé váltam. Nem haragszom. Később még talán hálás is leszek, de ez az idő még nem jött el.

Lassacskán rájöttem, milyen érzés haverokkal éjfélig – netán későbbig – kimaradni, a folyóparton ülve leinni az agyunkat, Jackass-t játszani, csajozni. És ez szuper volt! Szabadnak éreztem magamat. Persze először kicsit frusztráló volt a másnaposság, mert rendszerint kihánytam a lelkemet is. Nem igazán bírtam a piát. A szigorú éveim alatt szinte egy korty se csúszott le a torkomon, aztán hirtelen bevedeltem egy csomót, és majdnem a mentő vitt el, annyira cefetül állt a szénám. Végül az ember megszokja a dolgokat.

Hétköznap mama kedvence, hétvégén anyaszomorító életmód. Végre lettek barátaim, nem gyökereztek le az osztálytársak, elfogadott, társasági személy lettem; emellett egy szilárd négyes átlaggal még jövöm is lehetett. Legalábbis azt hiszem. Nekem azt mondták, jó tanuló vagyok. Na mindegy, ráérek majd húszévesen tervezgetni, miként lesz tovább.

Néha borsot törtem drága, túl sokat aggódó édesanyám orra alá. Olyan ideges lett, mikor az első lányt hazahoztam, hogy azt hittem, a puszta tekintetével kiherél engem. Kissé kellemetlen volt, amikor szegény csajomat leültette az asztalhoz, és régi, elfeledettnek tűnt sztorikat mesélt neki az egyetlen kisfiáról, Eugene-ről. Bosszúból este olyan hangosan nyögtünk, hogy még az ő szobájukba is áthallatszott. Apám megdicsért engem, mondván mégiscsak szorult belém kicsiny férfiasság, anyám meg teljesen kiborult. Szerintem megérdemelte. Kiskoromban én is hallottam, amikor ők csinálták ugyanezt, de nem tettem szemrehányást.

Éltem néha unalmas, néha pörgős mindennapjaimat, olykor berúgtam, máskor szín józanon tértem haza, s minden vadság ellenére, amitől anyám óvott, sikerült letennem a jogosítványomat. Soha nem kaptam tőle biztatást, de hála iskolai börtöntársaimnak, akik nem sajnálták a szép szavakat, helyreállt az önbizalmam. Úgy éreztem, ha elmúlik ez a kamaszkori baromság, ami a hatalmába kerített rosszabb napokon, lehet belőlem valami. Valami, ami fontos az emberiség számára.

Csendes októberi szombat este volt, kicsit ittam, ez igaz, de nem voltam annyira becsiccsentve, hogy megrémüljek a kanyargó utaktól. A második gravitáció, melyet ebben az állapotban legtöbbször éreztem, kissé megnehezítette a dolgomat, de egész ügyes voltam. Az erdő kísértetiesen terült el az autóút mellett, s hirtelen elképzeltem, hogy egy szőrös lény ugrik az autómra, betöri a szélvédőt, kirángat, és megesz engem. Ez eddig hülyeségnek hatott, jót röhögtem saját képzelgéseimen.

Ám ebben a pillanatban valami tényleg a motorháztetőmön koppant. A fékre tapostam, szívem úgy zakatolt, majdnem kiugrott a helyéről. Az autó kifarolt, de szerencsére nem csúsztam az árokba. Kipattantam a járműből, majd arra a valamire néztem, ami megzavart vezetés közben. Már nem féltem, tudtam, hogy természetfeletti lények nem léteznek.

Egy aranyos kislány volt az, annyira rövid szoknyában, hogy látni lehetett bolyhos alsóneműjét, amint aléltan feküdt a motorháztetőn. Pólója elszakadt, kilátszódott a bal válla. Sejtettem, hogy nem a baleset miatt rongyolódott össze ennyire. Jobb oldalán kuporgott, feje vérzett, szemét szorosan lehunyta, s reszketett. Nagyon megsajnáltam szegény párát, ám mielőtt segíthettem volna neki, ordítást hallottam az erdő felől.

– Hol vagy, te rohadt kurva!? – Egy hatalmas, gorillaszerű, kopasz csávó ugrott elő a bokrok mögül, slicce lehúzva, forrott a dühtől. Valószínűleg rendesen a pohár fenekére nézhetett, léptei bizonytalanok voltak.

Ekkor összeállt fejemben a kép. A lány bulizott, mire odament hozzá ez a vadállat, kicibálta az udvarra, ahol olyan dolgokat akart művelni vele, amit szegény kicsike nem akart átélni. Valószínűleg megrúghatta, aztán berohant az erdőbe, s pont akkor ugrott elő, amikor én arra jártam. Hál’ Istennek komoly baja nem esett – ezt ránézésből is megállapíthattam –, de mi lett volna, ha akkor nem szalaszt össze a sors?

Megint meg kellett köszönnöm anyámnak, hogy jóságot nevelt belém, mert lazán leüthettem volna a fickót, hogy aztán én töltsek el egy végighancúrozott éjszakát azzal a gyönyörűséggel (mert tényleg nagyon csábos volt ebben a felszerelésben). Ehelyett leemeltem a motorháztetőről – meglepően könnyű volt –, kinyitottam a verdám ajtaját, majd óvatosan az anyósülésre helyeztem. Gyorsan bekötöttem, nehogy baja essen, utána én is elhelyezkedtem, és rátapostam a gázra. Hallottam, amint a kopasz ordítva elénk akar ugrani, de nem volt szerencséje, gyorsan eliszkoltam – ezúttal nem hazafelé, hanem pont az ellenkező irányba. Nem akartam azzal vesződni, hogy megforduljak a kocsival, addigra kirángatott volna az a barom.

Tudom, hogy nem érhetett volna gyalog utol, de egészen a városig hajtottam, nem törődve azzal, hogy rendőrökbe ütközöm, mert ott végre biztonságban érezhettem magamat. Mivel senki sem járt a környéken, s csak néha-néha bukkant fel pár kósza autó, leparkoltam az első helyen, amit találtam. Azt hiszem, fizetős volt. Hidegen hagyott, úgyis csak pár percre álltam meg, hogy szemügyre vehessem utasomat.

A lány összegömbölyödött az ülésen, könnyes szempárával engem mustrált. Nem bízott meg bennem, de nem mert kiszállni a kocsiból, hogy egyedül vesse magát az éjszakába. Megértettem. Hosszú, barna loknijai kiemelték kék szemét, sminktelen arcát, s kellemes barackillatú parfüm csapta meg az orromat. Nehezen álltam meg, hogy ne érjek hozzá, ez a csaj valódi bombázó volt. Szerettem a hozzá hasonló kis ártatlanokat, de azok nem adták meg magukat soha.

Ekkor észbe kaptam, levettem magamról fekete dzsekimet, és a leányzóra terítettem, hogy ne fázzon. Hűvös volt az éjszaka. Egy zsebkendővel letöröltem a homlokáról a vért. Úgy látszott, mindössze ennyi sérülést szerzett. Megint előkerült az anyám, ő figyelmeztetett folyton, hogy lassan hajtsak. Kezdett idegesíteni, hogy annyi mindenben igaza volt, én meg akarva-akaratlanul engedelmeskedtem neki.

– Jól vagy? – Annyira ostobának éreztem a kérdést, már hogy lett volna jól? A fenébe is, most menekült meg egy vadállattól, sikeresen elütöttem őt, s biztosan frusztrálta a tény, hogy már megint egy hímnemű alakkal találta szemben magát, ám ezúttal egy tökkelütöttel.

– Megleszek – szólt a válasz. Halkan beszélt, hangja vékonyka volt, mint a kislányoknak szokott (hogy miért bukok erre, azt nem értem), még mindig kék szemével méregetett.

– A város veszélyes ilyenkor. Hol laksz? Szívesen hazaviszlek. – Nem voltam a szavak embere. Borzasztó kriplinek éreztem magamat.

– Nem! – kiáltott fel. Arca eltorzult az ijedtségtől, azt hittem, az én ábrámról olvasott le valamit, amit nem kellett volna kimutatnom (mert hát tetszett nekem a csaj, ez kétségtelen, ráadásul szingli voltam). Nemsokára halkabban hozzátette: – Ne vigyél haza, kérlek! Nem akarok oda visszamenni.

Sehogy se fért a fejembe, miért kéri ezt tőlem, hiszen a családi fészek mindig megnyugtató volt; bezárkózhattam a szobámba, dübörögtethettem a zenét, tévézhettem, vagy csak hullapózban dögölhettem az ágyon. Ezt bárhol meg lehet tenni, mégis otthon a legjobb. Egész különös az atmoszféra. Mindenesetre nem vitatkoztam vele, megkérdeztem, hogy jó-e, ha a szüleim házához viszem, s ő szótlanul bólintott.

Az út további része csendben telt, csak az autó morgása zavarta meg a környezet teljes nyugalmát. A lány az ablakon keresztül bámult ki, néha-néha megkíséreltem egy-egy pillantást, s akkor láttam, hogy hidegen hagyták őt a kivilágított kirakatok. Egyszerűen a semmibe meredt. Ekkor eszembe jutott, hogy még be sem mutatkoztam; talán ezzel beszélgetést kezdeményezhetek.

– Eugene-nek hívnak. És téged?

A lány néhány pillanatig csendben ült, az arckifejezéséből ítélve azt szűrtem le, hogy latolgatja, elárulja-e becses nevét, vagy sem. – Audrey. De hívj csak Acchannak.

Acchan. Milyen bájos, gondoltam, de magamba fojtottam a mosolygást. Még a neve is olyan édes, mint a külseje! Sajnos ennyi volt a nagy bemutatkozás, többet nem szólt, nekem meg fogalmam sem volt, mit mondhatnék még. Acchan. Acchan. Kellemesen visszhangzott a fejemben. Ha jól tippeltem, valami japán elnevezés lehetett, legalábbis a hangzása alapján véltem így.

Nagy meglepetésemre anyám nem aludt, mikor berontottam az ajtón, Acchan pedig háromlépésnyire távolabb megállt. Kérdőre akart vonni, mert valószínűleg érezhette rajtam a piaszagot (azt is megérezte, ha csak egy kortyot ittam, hihetetlen szaglása volt), majd meglátta a kislányt. Újra nyitotta a száját, mint mindig, ha lányt hozok fel, de a torkán akadt a szó. Halkan felsikkantott, s odarohant Acchanhoz. Bevezette a nappaliba, leültette, forró teát nyomott a kezébe, hozott egy takarót, majd a homlokán lévő sebet ápolgatta. Kissé túldramatizálta ezt az egészet.

A pillantásából éreztem, hogy engem gyanúsít; hiába bizonygattam volna, hogy egy lánynak akkor se tudnék ártani, ha akarnék – nem hitte volna el. Csak csöndben álldogáltam. Acchan látta anyám szúrós pillantását, majd magyarázkodni kezdett.

Kiderült, azért nem akart hazamenni, mert testvére bulit tartott azon az éjszakán. Mivel nemrég töltötte be a tizenhatot – nem néztem volna ennyinek, legfeljebb tizennégynek –, Sanatha, a nővére megkérte, hogy maradjon egy kicsit. Nem volt az a vadulós fajta, de belement, mit is veszíthetett volna? Ám az a részeg disznó letámadta, s mint sejtettem, kirángatta az udvarra, ahol leteperte, majd meg akarta erőszakolni. Éppen tolta le a gatyáját, ám Acchanban volt annyi lélekjelenlét, hogy egy rúgást mért támadója felhevült ágyékára, és ezt a gyenge pillanatot kihasználva elpucolt onnan. Hosszú percekig kergetőztek az erdőben. Mivel Acchan a futócsapatban szorgoskodott, előnyben volt sportossága miatt, ráadásul a fák takarták őt. Pánikba esett, és egy óvatlan pillanatban pont nekiszaladt az autómnak.

Anyám tátott szájjal figyelte a történetet, s mellkasa kidagadt a büszkeségtől. Bezzeg ilyenkor ki tudta mutatni irántam a szeretetét. Mikor a lány befejezte a történetet, felküldtek engem, mondván, most lányos pillanatok következnek – nem tudom, mit értettek ez alatt; talán jobb is, hogy titok –, én pedig nem tiltakoztam. Fáradt voltam, ráadásul fájt is a fejem.

Másnap kissé kótyagos fővel vánszorogtam ki a konyhába, ahol megpillantottam Acchant, éppen kávét főzött. Az egyik barna pólóm volt rajta, az ujja túl hosszú, akár szoknyának is használhatta volna a ruhadarabot. Nadrág sehol… s ekkor eszembe jutott, hogy tegnap láttam a bugyiját. Annyira aranyosan állt rajta, rózsaszín volt, bolyhos és azt hiszem, egy mackófejet is varrtak rá.

Jesszus, az ember néha mikre gondol! Megráztam a fejemet, próbáltam kiverni mocskos fantáziámból a képet, de valamiért egész délelőtt magam előtt láttam, és ez megadta az élethez szükséges löketet.

Reggelinél anya teljesen kisajátította a lányt, folyamatosan ő beszélt vele, én meg ha egyszer-kétszer megszólalhattam, sokat mondok. Mindenféléről csevegtek, úgy látszott, Acchannak egész jó a kedve. Végül is megvan a maga szépsége, ha az ember nem kapcsolódik bele a csevelybe, s csak kívülállóként követi az eseményeket. Szemügyre vettem a lányt, tényleg gyönyörű volt a homlokán lévő tapasz ellenére. Loknijai bámulatosak, természetesen ilyen a haja. És az a barackillat… megőrjített!

Tizenegy felé kocsiba szálltunk, majd hazavittem őt. Most már nem volt bizalmatlan, beszélgettünk egy kicsit, elmondta, mennyire szenvedélyesen rajong a japán mangákért – ezek ilyen képregények –, és megígérte, hogy majd később találkozunk az iskolában. Ugyanoda jártunk, csak én tizenkettedikes voltam, ő tizedikes. Telefonszámot cseréltünk – csak azért is kikönyörögtem –, majd elbúcsúztunk. Acchanéknak hatalmas téglaházuk volt, fehér falú, vörös cserepes, rengeteg fával. Kellemes.

Körülbelül két napig nem találkoztunk, majd szerdán megpillantottam az iskola második emeleti folyosóján. Fekete szoknyát és pólót viselt, haját lófarokra kötötte, combig érő, ugyanilyen színű zokni volt rajta. A háta mögé lopóztam, utána tenyeremmel eltakartam a szemét, és azt kérdeztem: – Na ki vagyok?

Már ekkor furcsának tűnt ez az egész, mintha kicsit megnőtt volna. Legalábbis úgy emlékeztem, hogy egy fejjel alacsonyabb nálam, most azonban az orromig ért. Dühösen megfordult, és magamban konstatáltam, hogy az arckifejezése is más. Acchan mosolygott, amikor elváltunk, ez a lány viszont úgy nézett rám, mintha maga az ördög lettem volna. Kicsit megszeppentem.

Valószínűleg leolvasta az arcomról, mi a helyzet. – Audrey-t keresed, igaz? – kérdezte. – Mit akar tőle egy ilyen link alak, mint te? – vonta fel a szemöldökét.

– Szombat este ismertem meg – kezdtem –, és…

– Megdugtad? – vágott közbe élesen.

– Mi?

– Megdugtad?

– Dehogy! – Tapasztalataim szerint a nagyobb testvérek utálják, ha kiderül, hogy nálam van a szerszám, amivel a húgukat szerelgetem.

– Éreztem, hogy egy pöcs vagy. – Gúnyosan elmosolyodott. Tetőtől talpig végigmért, egyik kezével beletúrt rövid, barna hajamba, majd megsimogatta az arcomat. – Mivel ilyen édes kis pofid van, megbocsátok neked. Sanatha vagyok, Audrey nővére.

– Eugene. – Kezet fogott velem. Meglepően erős volt a szorítása.

Sanatha tizenegyedikes volt, a második emeleten tartózkodott főleg. Eljutott hozzám is a hír, hogy igencsak viszketeg lány, mármint ami a pasijait illeti. Több osztálytársammal összeállt, azt mondták, érdemes felszedni egy-két éjszakára, de aztán ejtsem, mert biztosan megcsal. Engem nem rettentettek el, szinte csalódtam volna, ha nem ezt pletykálják róla a simogatós jelenet óta. Gyakran legyeskedtem a terme közelében, párszor beszélgettünk, de ennél nem ástam mélyebbre magamat a gondolatba, hogy egyhamar lesz csajom. Nem voltam valami Don Juan, főleg azért, mert nem tudtam hazavinni a barátnőimet. Vagyis, gondolom, hogy ez a probléma.

Acchant a kinti pályán láttam egy héttel a találkozásunk után. Éppen valami futóversenyre gyakorolt, hihetetlen, milyen sebességgel tud száguldani ez a lány. Mellette az összes többi csigalassúsággal vánszorgott. Hogy őszinte legyek, inkább azért maradtam nézelődni, mert a versenyzőkön rövidnadrág volt, kilátszódott kecses combjuk, Acchan pedig fehér pólót viselt, halványan ki tudtam venni rózsaszín melltartóját. Mennyei manna, a kis kezdemények!

Az edzésnek vége, a lányok összeszedték a holmijukat. Acchan ekkor vette észre, hogy a kerítésnél álldogálok, odaszaladt hozzám, és kedvesen üdvözölt. Ezen a napon nem volt annyira hideg, mégis furcsállottam, hogy ilyen lenge öltözetben nem lúdbőrzik. Az öltözőbe rohant, nemsokára megjelent színes kabátban és szoknyában. Fogalmam sincs, a lányok hogy bírnak tizenöt fokban így flangálni, de ez nem az én dolgom, a látvány mindent elfelejttet velem.

Egymás mellett andalogtunk az utcán, elkértem tőle a táskáját, és a hátamra kaptam. (Többen megjegyezték út közben, hogy nagyon szexin áll rajtam a rózsaszín hátizsák. Haha.) Kezdetben átlagos dolgokon cseverésztünk, Acchan kitűnő tanuló, élsportoló és ráadásul rettentően cuki, amikor néha elejt egy-egy japán megjegyzést, bár nem értem, amit mond. Minden átmenet nélkül felhozott egy kényes témát.

– Tetszik neked Sanatha?

Valóban sokszor összefutottam vele, csaptam a szelet, minden takarás nélkül nyomultam rá. Kissé kellemetlenül éreztem magamat. Ha Acchan ilyesmit kérdez, biztosan tudja, hogy vágyom a nővérére; ha pedig beszélgettek erről, miket tudhatott meg rólam szegény lány? Remélem, Sanatha nem feketített be előtte. Mindkét csaj iszonyatosan tetszett és kellett nekem, nem tudtam választani.

– Jaj, nem akartam, hogy kellemetlenül érezd magad – szólt.

– Semmi baj, nem kellemetlen.

Acchan elém lépett, farkasszemet nézett velem. – Akkor tetszik neked a nővérem? – kérdezte, nagyon közel hajolt hozzám. Úgy tűnt, féltékeny.

– Hát, azt hiszem – feleltem.

– Az jó – mosolygott, majd elfordult, és folytatta az útját.

Sokszor látogattam meg Acchant. Felajánlottam neki, hogy segítek a matematikában – nekem jobban ráállt az agyam ilyesmire –, hogy jobb és jobb eredményeket érjen el a jövőben. Olykor csak úgy elmentem meglátogatni, lődörögtünk a hatalmas kertben, elvittem motorozni, fagyizni, moziba. Sokszor ért meglepetés vele kapcsolatban. Először is: soha nem gondoltam volna, hogy szereti a horrorfilmeket. Egyáltalán nem zavarta, ha a vérfarkasok kegyetlenül szétmarcangoltak egy embert; úgy nézte, mint kisgyerek a mesét. Mindemellett élt-halt a plüssökért. A második érdekesség: imádta a számítógépes játékokat. Mármint az ilyen háborús, lövöldözős, öldöklős cuccokat. Az autóstól sem riadt vissza. Egyre szimpatikusabb lett számomra ezek az apróságok miatt.

A legnagyobb gond vele az volt, hogy nem engedett közeledni. Rendszerint rácsapott a kezemre, ha úgy érezte, ott fogom, ahol nem kellene (a válla, a háta, a combja és a hasa mind tabu, gyakorlatilag csak a kezéhez érhettem hozzá). Valamilyen szinten megértettem, nagyon felzaklatta az az eset, és nem is akartam vele olyasmit csinálni; de hogy ne tudjam simogatni a hátát, na ez teljesen beteges. Mintha azzal teherbe ejthetném, vagy tudom is én.

Mindenesetre a vele töltött idő megtérítette a „káromat”, sokat szórakoztunk. Sanatha ritkán csatlakozott hozzánk, ha meglátott minket a kertben sétálgatni, füttyentett egyet, Acchan pedig fülig pirult. Hihetetlenül aranyosak voltak, amikor cukkolták egymást.

Meglehetősen hasonlítottak külsőleg, akár az ikrek; Sanatha egy hangyányit magasabb volt, inkább feketében öltözött, az alakja kicsit teltebb. Belsőleg viszont teljesen különböztek, az ember azt hinné, nincs közük egymáshoz. Acchan rettentően bájos volt, mint egy kislány, s úgy öltözködött, hogy gyermeki szépsége hangsúlyos legyen. Sanatha ezzel szemben a sötétebb színekért rajongott, nem félt kirakni a domborulatokat. Míg Acchan cuki és félénk volt, Sanatha vad és bevállalós.

Mindkét lánnyal sokszor találkoztam az iskolában; Sanatha szünetek alatt bukkant fel, Acchan tanítás után. Nem mondanám, hogy jártam a kisebbik testvérrel; hivatalosan legalábbis nem jelentettük ki. Különben is, milyen kapcsolat az, ha nem engedi, hogy hozzáérjek? Semmi sem történt még. Sanatha pedig a stílusával, a durva beszólásaival néha annyira el tudta ragadni a lelkemet, hogy megfeledkeztem mindenről.

Az ellentétek vonzásába kerültem. Acchan vagy Sanatha? Aranyos kislány vagy kemény nő?

Kezdetben tetszett a helyzet. Két gyönyörű és csodálatos párjelölttel múlathattam az időt: romantikus és cuki pillanatok Acchannal, bulizós este után szex Sanathával (persze Accan nem tudta, mit csinálok a nővérével, legalábbis én nem beszéltem erről – aztán hogy Sanatha dicsekedett-e ezzel, azt nem tudom).

Biztosan feltennék a fiúk a kérdést, hogy ezzel mi a baj.

Na igen, megint anyámra kell hivatkoznom. Megfogadtam, hogy élni fogok, eljárok bulizni, alkalomadtán jól berúgok, de két lányt butítani? Tényleg link alak vagyok, ahogy Sanatha mondta első találkozásunk során. Így eldöntöttem, hogy választani fogok a két lány között: összetöröm az egyik szívét, ez igaz, viszont nem hülyítem őket.

Latolgattam a lehetőségeket, végiggondoltam az előnyöket és hátrányokat. Az a gond, hogy a két lány mást-mást nyújt: Acchan érzéki, kellemes vele tölteni az időt, mert nem unatkoztam; Sanathával a beszélgetések folyton ellaposodtak, csak az ágyban töltött percek csodálatosak. Na meg a stílusa is. A cuki lányok mellett pont az ilyen lenézőket szeretem. Anyám miatt talán szinte furcsa, ha egy nő nem kritizál folyton.

A romantikus lelkű emberek azt mondanák, Acchan mellett állapodjak meg, a többiek szerintem Sanathát választanák. Nem tudtam, tényleg tanácstalan voltam.

Egy buli után jöttem rá végül is, mi lesz a tökéletes megoldás. Sanatha szobájában voltunk, meztelenül ült az ablakban, cigizett. Mindig ezt szokta. Nemsokára visszabújt mellém. Bevetette az állandó olcsó trükkjét: elkezdett vacogni. Mindig ezt szokta. Azt akarta, hogy bújjak oda mellé, soha semmi mással nem próbálkozott.

Sanatha olyan, mint az anyám: kritizál folyton, csúnya szavakkal illet, mellette pedig nagyon egyhangú az élet. Buli, pia, ágy – buli, pia, ágy. Ez megy állandóan. Tizenhat évig éltem teljesen visszafogott életet a monotonitás börtönében, s szinte depressziós voltam az állandóan ismétlődő képkockák láttán. Ez ellen lázadtam fel. Különben is, ha a jövőre gondolok, ott ez a lány biztosan nem kaphat helyet. Valószínűleg palira venne, repülnék, mint a kismadár. A húga viszont más. Mindig meg tud lepni.

Szinte érzem, ahogy ezektől a mondatoktól végigcsorog a nyál a számon, mint egy romantikus filmben. Túl józan vagyok ahhoz, hogy férfiként gondolkozzak.

Na mindegy.

Így tehát miután álomba zuhantam azon az éjszakán, elhatároztam, hogy véget vetek a Sanathával közös kéjkapcsolatnak, hogy egy olyanba léphessek át, amelynek van jövője. Egy újabb lépés felnőtté válásom rögös útján (legalábbis azt mondták, ha van állandó kapcsolatom, az azt jelenti, kezd benőni a fejem lágya).

Másnap kissé kótyagos volt az elmém, de hamar beugrott a fogadalmam. Sanatha az ágy szélén ült, már felöltözött. Szokásos arckifejezésébe mintha egy kis szomorúság is keveredett volna. A napfény csillogott gyönyörű hajzuhatagán, kellemes liliomillata volt. Elgondolkozva meredt maga elé; ennek a lánynak rejtély a szíve.

– Felébredtél? – kérdezte halkan, alig értettem, mert a szája elé tartotta a kezét.

A ruháim összehajtva várták az ágy mellett, hogy felvegyem őket. Miközben öltöztem, azon gondolkoztam, mit fogok mondani neki. A szavak egyáltalán nem akartak jönni, hatalmas betűorkán kavargott a fejemben. Volt dolgom pár nővel, ez igaz, de a szakítás nem volt a szívem csücske. Ráadásul rend szerint a drága hölgyek vetettek véget a kapcsolatnak, én meg csak bólogattam, amint felsorolták az indokaikat. Persze nem jártunk Sanathával, de akkor is, hogy a fenébe közöljem vele, hogy a testvérére fáj a fogam?

Végül ő törte meg a csendet: – Acchant szereted, igaz? Azért vagy olyan… hűvös velem.

– Nézd – kezdtem, amit eddig összeállítottam magamban –, te egy kivételes lány vagy, gyönyörű és lemásolhatatlan, soha nem találkoztam hozzád foghatóval. Nagyon kedvellek. De azt te is tudod, hogy köztünk nincs más, csak testi vágy, ami, hogy is mondjam, önmagában nem elég egy…

– Hagyd már ezt a nyálas dumát, oké? Jobb vagy ennél. Mondd ki: Acchant szeretem!

– Jó, akkor hagyom…

– Mondd már: Acchant szeretem!

– Acchant szeretem.

Sanatha hirtelen felugrott, mellém lépett, és az ingem gallérjánál fogva a falnak nyomott. Meglepődtem, mekkora ereje van.

– Ez mi volt, te kis buzi? Letört a műkörmöd, vagy mi!?

– Acchant szeretem!

– Egy nyápic buzi vagy, buzi, buzi, buzi!

– Acchant szeretem! Acchant szeretem! – Szinte már ordítottam ezt a két mondatot, ahogy a torkom engedte. Nem tetszett nekem, ahogy lebuzizott, hiszen alig pár órája még gyönyörtől nyögdécselve feküdt alattam. – ACCHANT SZERETEM, engedj el, el kell mondanom neki!

Sanatha elmosolyodott, majd elengedett.

Acchan egy lakásban lakott a nővérével, bár akkor még nem jutott eszembe, hogy esetleg hallhatta az ordibálást. Nem volt időm felvenni a cipőmet, az ingemet félregomboltam – ezek is csak felesleges tényezők voltak. Végigsuhantam a két lány szobája közötti folyosóm, alattam a padló ezúttal boldogan nyekergett, s az ajtók is vidáman nyikorogtak. Acchan üldögélt az ágyán, bolyhos takarója mellette hevert. Meglepetten méregetett engem. Szeme álmos volt, nemrég kelhetett fel.

Minden bevezető nélkül odamentem hozzá, mellé ültem, és megcsókoltam. Először el akart húzódni, s lassan éreztem, hogy enyhül a tiltakozás, átkarol engem, hagyja, hadd simogassam a hátát. Óvatosan beletúrt a hajamba, mintha veszélyes lennék; másik kezét a mellkasomon pihentette. Ahogy képzeltem, ajkai puhák, édesek, lélegezni se mert. Egy hosszú percen át úgy tűnt, mintha minden megszűnt volna körülöttünk. Nem törődtem azzal, hogy a szomszédban ugatott egy kutya, a telefon csörgése sem érdekelt.

Végül eljött az a pillanat, amikor ajkaink elváltak a másikétól, hogy aztán újra megcsókolhassuk egymást, ezúttal sokkal hevesebben és akaratosabban. Csak egy kis lendület kellett, Acchan máris belejött. Így voltunk, nem is emlékszem, mennyi ideig ültünk csak így, egymás karjaiban. Loknijait tekergettem az ujjaim köré, mélyen belélegeztem a lány mámorító illatát. Ehhez foghatót még soha nem tapasztaltam. Imádom a kislányokat. Imádom. Főleg Acchan bolyhos bugyiját, bár akkor nem láthattam.

Az ágyon feküdtünk, egymás szemébe nézve. Szellős hálóinget viselt, kék színűt, az elmaradhatatlan mackós képpel a kebleinél. Úristen, de irigyeltem azt a dögöt! Végül is elhatároztam, várok addig, amíg Acchan kiheveri a traumáját (igazán siethetne, már eltelt egy kis idő azóta). Nagyon szerettem azt a lányt, a selymes bőrét, ha cuki ruhában járkált – hát még ha nélküle tette volna –, a nevetését… Mindenét. Ez lenne a szerelem? Ez az érzés, melyet először érzek tizennyolc évem során? Bárcsak igaz lenne, hogy ettől költői mondatok hagyják el a fiúk száját! Fogalmam sem volt, hogy fejezzem ki magam.

Végül összeszedtem minden bátorságomat, mert most nincs itt Sanatha, hogy kiverje belőlem a szavakat.

– Annyira szeretlek, Acchan.

A lány szeme csillogott az örömtől. Angyalian elmosolyodott. – Tényleg? Nem Sanathát szereted?

– Dehogy. Nem tudnék elviselni egy olyan parancsolgató, szadista nőt.

Acchan nevetett, közelebb húztam magamhoz.

Ha utólag belegondolok, úgy tűnik, nem is állt annyira rosszul a szénám, csupán hülye voltam, mert engedtem a csábításnak. Az ellentétek vonzásába kavarodtam, választanom kellett két gyönyörű és a maguk különös módján csodálatos lány között. Sanatha sosem haragudott meg, bár azt bevallotta, ennyi ideig még sosem ápolt egy fiúval sem kapcsolatot, mint velem. Kivételesnek éreztem magamat abban a történelmi pillanatban.

Persze meg is kaptam a magamét. Sokan mondták, hogy egy pedofil vagyok – de hát kérem szépen, Acchan csak két évvel fiatalabb nálam, az nem sok –, meg egyéb aberrációra, ferdehajlamúságra vonatkozó kifejezéssel illettek, de nem törődtem velük, úgyis csak irigykedtek. Az én csajom a világ legjobb kislánya a világon, punktum.

KRITIKA:

Szeretem az írásaidat olvasni, mindig van benne valami egyedi, egy más gondolkodásmód, ami szerintem a legfontosabb, ha valaki írásra adja a fejét (és nem a vörös pöttyösök között akar kikötni:D). De nézzük csak a mostani alkotásod. A novelládat szinte kettéégeti az ellentétesség, ami tökéletesen megfelel a címnek, ezért jár egy hatalmas piros pont. Eugene személyiségén is végigfeszül, a jó kisfiú – rossz fiú ellentéttől kezdve, a szóhasználaton át (káromkodás, szép megfogalmazások) végig benne van az irományban. Nagyon tetszett, ahogy végigvitted ezt a kettősséget. Maga a gentleman-tróger ellentét, ahogy az udvarias fiú megmenti a lányt, de közben ittasan vezetett és fantáziál a lányról. Az anya elvárásai a fiú vágyaival szemben, a megfelelés kényszer és a lázadás, a „gyökérségből” menő társaságba kerülés, aztán a lányok kettőssége szép szálban futnak végig az íráson. Először nagyon örültem, hogy az ellentétek vonzását a fiú kettős személyiségére, cselekedeteire irányítod, mert ebből a legtöbben egy elcsépelt szerelmi sztorit kerekítettek volna, de aztán itt is megjelent a szerelmi szál, és azt hiszem innentől egyértelművé vált a befejezés. Nem lepődtem meg, hogy Acchan mellett kötött ki, valahogy elvárt is volt. A végére kicsit kiszámíthatóvá vált a történet, de jó volt a maga nemében. A helyesírásodra semmi panaszom nem lehet, azt hiszem egy vesszőhibát véltem felfedezni, és a jövőm – az a fránya rövid ő… Aztán ott voltak a személyiségek – szépen felépített karakterek, úgy éreztem mindenkibe jutott egy kevés belőled, vagy legalábbis a környezetedből. Összességében szépen felépített karakterek, szépen végigvezetett szálak, teljesen címhez illő történet, és jó helyesírás – azt hiszem, nem lehet panaszom. Szépen összerakott novella, de hiányoltam belőle azt a bizonyos pluszt… Valamit, amitől igazán egyedi lesz, ahogy a legtöbb írásod.