Hiúságok máglyája

     A hiúságot a leg elítélendőbb tulajdonságok közt tartják számon. Ha valaki rendelkezik eme ismérvvel, ugyan nem kirekesztett, mégis gyűlölt tagja a társadalomnak. Ám ha jobban belegondolunk, nincs is ebben semmi kivetnivaló. A hiú emberek csupán tisztában vannak önnön értékeikkel, anélkül, hogy mindezt bármiféle álszerénység mögé rejtenék. Ezeket az erényeket kihangsúlyozzák, az esetleges hibáikat, melyek alapvetően nem is oly nagyok, csupán átlagossá teszi őket, elrejtik. Tény azonban, hogy az utóbbit ritkán veszik észre, mert előbb látják meg magukban a tökéletességet, mint azokat a hibákat, melyek valóban elválasztják őket ettől.

     Jómagam is csak néhány apróbb, elhanyagolható hibával rendelkezetem, mely a többség számára valószínűleg láthatatlan volt. Mindezt azzal tudnám alátámasztani, hogy udvarlókból sosem szenvedtem hiányt, és az emberek gyakran szembesítettek a ténnyel, miszerint gyönyörű vagyok. Én is így láttam magam, amin igazán nem kell fennakadnia a kedves olvasónak, mert cáfolhatatlanul így volt. Tagadnom kellett volna a nyilvánvaló tényt, csak, hogy szerénynek mutatkozzam? Nem, ilyesmi meg sem fordult a fejemben, ahogy az sem, hogy szoros, vagy bármiféle barátságot kössek ezzel a szóval.

     Tekintetem az elegáns meghívóra siklott, mely egy aznap este megrendezett bálra invitálta tulajdonosát. Sokan irigykedtek rám, s mondták, hogy ez mekkora megtiszteltetés, hisz egy valóban nívós eseményről volt szó. Én mégis úgy láttam, meghívásom nem lehetett kétség, hisz rangban és kellemben is vitathatatlanul odaillő voltam. Méregdrága ruhámat próbálgattam, mely Párizsból érkezett, és a tükörben elégedetten konstatáltam, hogy tökéletes méretre szabása minden vonásomat előnyösen kiemeli.

     Ó igen, a tökéletesség mindig is előkelő helyen szerepelt saját bejáratú kézi szótáramban, hogy az első oldalon kacérkodhasson azokkal, akik úgy érzik elég jók ahhoz, hogy fellapozzák azt.

     A bál alapvetően átlagos volt, snassz és közhelyes. Bevallom, jóval nívósabb eseményre számítottam. A tágas helységgel, zenészekkel egyaránt meg voltam elégedve, ám a társaság sajnos alulról ütötte a mércét. Kifejezetten oda kellett figyelnem arra, hogy kinek a felkérését fogadom el, hisz inkább nem táncoltam, semmint, hogy olyan emberrel lássanak együtt, aki nem méltó hozzám.

     Az a fajta voltam, aki külső alapján ítélkezett, és bár ez senkinek nem erénye, mégis tény, hogy az emberek előítéletesek, és akarva, akaratlanul, de ez alapján képesek vagyunk bárkit beskatulyázni, még ha tévesen tesszük is. Mindemellett, nálam a jó hír is fontos szerepet játszott: lehetett valaki akármilyen jóravaló fiatalember, amennyiben a róla szóló pletykák az én fülembe is eljutottak, és ezek a szóban forgó hátrányára váltak, gondolkodás nélkül utasítottam vissza. Sosem foglalkoztatott, hogy a rossz beszéd igaz, vagy csak egy túlfűtött fantáziával megáldott ember fikciói, hisz ha én tudnám is, hogy hamisak a vádak, attól még az a több száz ember, kiknek szólánca nálam is célba ért ugyanazon véleményen lesznek, és így csak önnön jó híremet tenném tönkre. Így több felkérést is visszautasítottam annak okán, hogy minden férfiban találtam valamilyen külső, belső, esetleg másodkézből kapott kivetnivalót.

     Lady Kenway barátnémmal társalogtam, s nem meglepő módon osztotta véleményem az estével kapcsolatban.

     - Manapság egyre silányabbak ezek a bálok – jegyezte meg.

     - Teljes mértékben egyetértek magával. A tavaszi táncmulatsága óta nem volt egy említésre méltó estém sem.

     - Nos, igen való igaz, az én táncmulatságomat nehéz felülmúlni, ámbár mégis azt hittem, Lady Winney kissé előkelőbb társaságot hív meg – jegyezte meg a megszokott fennkölt hangnemében. – Mindemellett maradjon köztünk, de azt hallottam, volt egy kis botránya a királynő előtt, és ezért csak azokat az előkelőket hívta meg, akik akkor valamilyen oknál fogva nem voltak jelen, hogy itt ne legyen téma a megaláztatása.

     - Valóban, pontosan mi történt? – kérdeztem érdeklődve, hisz az efféle pletykák mindig felettébb érdekeltek.

     - Azt pontosan nem tudom, de állítólag a családja miatta vesztette el a királynő kegyeit.

     - De mi történhetett, amivel a királynőt ennyire magára haragította? – kérdeztem inkább magamtól, mert tudtam, hogy tőle nem fogom megkapni a választ.

     - Sajnos nem tudom, csak egy szalonban ütötte meg a fülem két hölgy beszélgetése, de amennyiben érdekelik a részletek, keresd fel Lady Elphee-t, ő állítólag ott volt azon az estén, és biztosra veszem, hogy mindent szóról szóra elmond magának, minden apró kis részlettel, magam is úgy tervezem, hogy felkeresem valamikor – mondta és felvetette, hogy tarthatnánk egy közös teadélutánt az említett társaságában.

     Még számos uraságról és hölgyről vitattuk meg a hallottakat, és ezzel remekül el is ütöttük az időt. Egyikünk sem akart a névtelen társasággal vegyülni, így néma egyességet kötöttünk, miszerint elszórakoztatjuk egymást, az est végéig.

     Ahogy Lady Kenway megállás nélkül beszélt, egy amúgy teljesen érdektelen történetet, újra felmértem a vendégeket. Ahogy tekintetemmel átfésültem a termet, mintha valakit keresnék, megakadt a szemen egy igazán kiemelkedő küllemű fiatalemberen. Egymagában álldogált és a táncolókat nézte. Arcáról lerítt, hogy unja magát.

     - Ki az a fiatalember? – kérdeztem barátnőm félbeszakítva. Lady Kenway egy darabig értetlenül fürkészte a tömeget, majd tekintete megállapodott ott, ahol az enyém.

     - Még nem volt szerencsém megismerni, de azt hiszem, ez ellen feltétlenül tennem kell – jelentette ki.

     - Azt sem tudja, kinek lehet rokona? – Egy percig eltöprengett a válaszon, majd megrázta a fejét.

     - Nem, sajnos fogalmam sincs róla. – Válasza meglepett, hisz mióta megismertem, most először nem tudott felelni egy ilyen jellegű kérdésre. Szó nélkül elindult az említett felé, és mire észbe kaptam, már előtte álltunk. Magamban megállapítottam, hogy még sosem láttam ilyen jóvágású férfit.

     - Üdvözlöm, Lady Danneville vagyok, a hölgy pedig mellettem…

     - Lady Kenway – szakított félbe barátném.

     - Üdvözletem, hölgyeim – mondta mély, mégis dallamos hangon – Lord Stiggers – tette hozzá nevét egy-egy kézcsók kíséretében.

     Lord Stiggers nem okozott csalódást, legalábbis számomra semmiképp, és Lady Kenway is úgy festett, élvezi a társaságát. Megfeledkeztem minden kétségemről a táncmulatsággal kapcsolatban. Már egyáltalán nem bántam, hogy eljöttem, sőt nagyon örültem annak, hogy ott lehettem. Valósággal ittam a szavait, olyan fenségesen, arisztokratikusan beszélt. Lady Kenway gyakran közbekotyogott valamit, néha még hosszabb monológokat is tartott, melyek meglehetősen unalmasak voltak, legalábbis akkor bármit is mondott, lényegtelennek éreztem. És sajnos igencsak sokat beszélt, mert egyértelműen látszott, a Lord nem szereti fölöslegesen magához ragadni a szót, ellentétben Lady Kenway-jel. Végül egy táncra invitáltam az uraságot, hogy legalább addig is magam mögött hagyhassam barátnőm értelmetlen fecsegéseit. Láttam, hogy szeme haragosan megvillan, de nem törődtem vele.

     Elképesztően jól táncot. Olyan volt, akár egy álom, melyből nem akartam felébredni. Akkor, ott a táncparketten eltöprengtem azon, ez lenne-e a szerelem? Sosem hittem volna, hogy egyszer valaki iránt így fogok érezni, főleg nem ilyen rövid időn belül. Nem akartam, hogy a zene elhallgasson, nem akartam, hogy a táncnak vége legyen, nem akartam, hogy később esetleg el kelljen válnunk. Csak magamnak akartam, hogy egyedül engem lásson, csak rám nézzen, velem beszéljen, engem szeressen.

     Mikor a zene szép lassan elhalt, visszamentünk Lady Kenwayhez, aki még most is mérgesen méregetett, amit egy önelégült mosollyal viszonoztam. Mindez egy pillanat alatt zajlott le kettőnk közt, Lord Stiggers talán észre sem vette, vagy talán épp ezért törte meg a csendet.

     - Javasolhatnám a hölgyeknek, hogy keressünk egy nyugodtabb helyet, ott sokkal kellemesebben társaloghatnánk – vetette fel, ötletét mindketten díjaztuk.

     A lépcső felé vezetett minket, egy folyosóra értünk. Rajtunk kívül csak néhány szerelmes pár andalgott, valószínűleg észre sem vettek minket. Lord Stiggers megállt egy ajtó előtt, majd benyitott. A szoba üres volt, csupán egy baldachinos ágy, meg egy komód állt benne. Utóbbin gyertyák sorakoztak, melyek közül Lord Stiggers néhányat meggyújtott. Fényük halványan táncolt a falakon, az uraság egyet magához vett, és leült Lady Kenway mellé. Most én vetettem irigykedő pillantásokat barátnőmre, aki valószínűleg mindezt észre sem vette. Sértetten leültem az ágyra, hátat fordítva nekik, közben azon töprengtem észre vennék-e egyáltalán, ha kimennék. Épp magamban szitkozódtam, mikor valaki erős ütést mért a tarkómra hátulról. Fogalmam sincs meddig feküdhettem ott öntudatlanul, csupán arra emlékszem, hogy mikor magamhoz tértem már csak az az egy gyertya égett Lord Stiggers kezében. A kezem az ágyhoz volt kötözve, akárcsak Lady Kenway-jé, aki még mindig eszméletlenül feküdt mellettem. Ahogy mindezt szép lassan felmértem, úgy ébredtem rá a tényre, miszerint veszélyben vagyok. Elmém szüntelenül kereste a menekülő utat, ám minden próbálkozása hasztalannak bizonyult. Még arra sem tudtam rájönni, hogyan szabadíthatnám ki kezeimet a szoros kötésekből. Ekkor akaratlanul is felnéztem Lord Stiggersre. Arca üres volt, vonásai semmilyen érzelemről nem árulkodtak. Úgy festett, mint aki nem is itt jár, és ez még ijesztőbbé tette számomra a helyzetemet. Minden porcikám azt kiáltotta, hogy menekülj! És én akárhogy akartam is hallgatni rájuk, nem tehettem. A kötelek nem engedték.

     A gyertyát felemelte, mintha valami groteszk rituálé kegytárgyát tartaná a kezében. Furcsamód, innen homályosan emlékszem az eseményekre. Ami tisztán megmaradt bennem az a tűz, mely szép lassan elemésztett körülöttem mindent, valamint Lord Stiggers, amint hátborzongató élvezettel nézi a falakat nyaldosó lángokat.

     A hiúságot a leg elítélendőbb tulajdonságok közt tartják számon. Teljes joggal. Ha valaki rendelkezik eme ismérvvel, ugyan nem kirekesztett, mégis gyűlölt tagja a társadalomnak. A hiú emberek olyan értékekkel büszkélkednek, melyek tőlük függetlenek, vagy talán nem is léteznek anélkül, hogy mindezt bármiféle álszerénység mögé rejtenék. Ezeket az idézőjeles erényeket kihangsúlyozzák, az esetleges hibáikat, mely többnyire gőg, arrogancia és nem utolsó sorban maga, a hiúság, nos meg se próbálják elrejteni. Mert ezeket ritkán veszik észre, hisz előbb látják meg magukban a tökéletességet, mint azokat a hibákat, melyek valóban elválasztják őket ettől.

     A tükörképem minduntalan erre emlékeztet. Az égésnyomok a mai napig látszanak a bőrömön, és ahogy az arcom, úgy én sem leszek a régi, soha többé.

     Akkor elzárkóztam a külvilág elől, és örökös magányra kárhoztattam magam.

KRITIKA:

Hűha, LaFree, hűha… Teljesen elvarázsoltál. Igazán örülök, hogy végül sikerült megírnod, és elküldened a novellát.:) Eleinte furcsáltam a stílust, majd rádöbbentem, hogy igen, pontosan így kellett megírni, és átadni azt a bizonyos hiúságot, amit átadtál. Gyönyörűen végigviszed a címet te is, magukkal a szereplőkkel és a megfogalmazással. Egyenesen ott éreztem magam a bálban, valahogy részévé váltam. Az emberiségre olyan jellemző pletykásság, hogy elítéljük egymást, anélkül, hogy bármit is tudnánk a másikról… Szépen megragadtad. Ahogy megjelenik Lord Stiggers a szerelmi szálat vártam, amit valamiképp meg is kaptam, de aztán jött, hogy elhívja őket, és már tudtam, hogy na, most valami rossz fog velük történni. Mégis valahogy meglepett a cselekedete, mi is volt ez? A hirtelen jött őrültség…? Nem igazán tudok rosszat mondani a novelládra, tényleg nagyon tetszett. Szívesen olvastam volna tovább, maradtam volna még az általad felépített világban, de azt hiszem pont az volt hozzá a tökéletes hossz, és hiba lett volna többet írni. Egy kis korrektúrát viszont eszközölnék: legelítélendőbb – igekötő, ezt egybe kell írni, és volt egy rész, ahol a magázás közben egy igealakot tegező formában tettél bele: …keresse fel Lady Elphee-t, ő állítólag ott volt azon az estén, és biztosra veszem, hogy mindent szóról szóra elmond magának… (keresd helyett)

Hát, azt hiszem ennyi lenne, gratulálok a novelládhoz!:)