Korai november

A tükörsima víz felszínén ezüstösen csillant meg a hold tompa fénye. A tücskök monoton ciripelése, és az egyenletes szuszogásom szinte beleordítottak a tömör csöndtengerbe. Csak ültem ott, és belelógattam a lábaim a tóba, szorosan behunytam a szemem, és szárnyaltam a gondosan felépített világomban. Különleges hely volt, a nyugalom szigete, egy álomvilágban. A víz, mint mindig, most is rettentően csábított, szinte hallottam a hívó szavát az éjszakában. Sohasem tudtam ellenállni neki.
A következő pillanatban már lebegtem, a testem annyira könnyű volt, élveztem, ahogyan hosszú hajam szétterül körülöttem. Az ismerős nedvesség a karjaiba font, mintha egy óriási pókhálóba kavarodtam volna, szinte lehetetlen volt szabadulni belőle. És egy idő után nem is akartam menekülni, hisz a selymes anyag beterítette az egész lényem, nem csak a fizikait, elhatolt egészen a lelkem legmélyebb bugyráig.
Felsóhajtottam a felismeréstől: állandóan itt kötök ki. Mintha az áramlás az én fejemből is kimoshatná a gondokat, a baljós sejtelmeket… Vagy az apró, csillogó vízi tündérkék szabadítanak meg a problémáktól? Ők, akik a csillagfényben érkeznek hozzám. Az égre tekintek, és láthatom őket. Ha más nem is, legalább ők mindig itt lesznek, amíg csak szükségem van rájuk.

Itt minden egészen más. Olyan könnyed és légies, zavartalan és felhőtlen, mondhatni idilli. És boldog. Nagyon, nagyon boldog.

Legalábbis az volt.

Régebben számtalanszor eszembe ötlött a gondolat, hogyan is szeretnék meghalni…? Vajon melyik vég lehetne a legkellemesebb? Átélni a zuhanást, azt az eszeveszett esést, ahogyan az anyaföld újra magába fogad? Vajon érzed a fájdalmat a végén? Vagy lassítva végigbámulni a feléd süvítő golyót, miközben újraforgatod életed filmjét? Végül becsapódik – és vége. Ahogyan az lenni szokott, ebben a kérdésben is a víznél kötöttem ki. Csábított, már amennyire az elmúlás csábítóan hathat. Mégis… az egészet oly nyugalmasnak képzeltem, akár az utolsó pillanat mielőtt ránk borul az éj feketesége: színek halovány pasztelltengere, vagy csábos sötétvörösek – egy mégis bizonyos: a végén mindig győz a sötét. Lassan ugyan, de megállíthatatlanul.

Talán fel kellett volna figyelnem az újonnan támadt zajokra, talán igen. De nem tettem. Olyan voltam, akár egy pancsoló kislány, aki végre megtalálta a tökéletes boldogságot. Nem, nem hallottam őket. Arra eszméltem, hogy minden zavaros lett, és mégis selymes. Valami erősen nyomott lefelé, számomra azonban a víz hívó szava volt az – végre magába zárhatott.
Bár az agyam kikapcsolt, a tüdőm még működött, és hamar tiltakozni kezdett. Olyan maró, égető forróság járta át, amit csak egy sivatagi tűzvész tudna lángcsóváival túlszárnyalni. A testem önkéntelenül a felszínt kereste, az éltető levegőt. Ámbár aligha találhatta meg. Majd valami különös történt: lassanként az egész kellemessé vált, ahogyan furcsa, zsibbadt öntudatlanságba zuhantam.
A parton tértem magamhoz. A tüdőm fröcskölte ki magából a vizet. Fájt, iszonyúan, irtózatosan. Köhögtem, prüszköltem kifelé a folyadékot, és egyetlen gondolat ordibált a fejemben: engedjetek vissza! Úszni akartam a sötétségben, részévé válni, felemésztődni a semmiben.
Hirtelenjében feleszméltem, s megszólalt bennem a vészcsengő. Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor kinyitottam a szemem, és először pillantottam meg az arcukat. A sötétség ellenére tisztán láttam a szemeiket. Gonoszság csillogott bennünk, rettentő, mérhetetlen gonoszság, és valami más, amit akkor nem tudtam megnevezni, de ma már tudom: érdeklődés, kíváncsiság. Ketten voltak, két fiú. Nem tudom mi volt a tervük, csak sejtésem lehet. Nem öltek meg, csak legyengítettek – bántani akartak. Igazán bántani. Olyan fájdalmat okozni, amit sosem tudnék feldolgozni.

Az autó fénye reflektorként tűnt fel az éjszakában, a remény halovány fénycsóváját vetítve elém. A fiúk szétrebbentek, elbújtak, bízva benne, hogy még kellőképpen erőtlen vagyok. Felpattantam, ez volt az egyetlen esélyem, és a kocsi után iramodtam. Csak vitt a lábam, integettem, míg végre lassított, és megállt.

A november korán érkezett ebben az évben. Mintha a hangulatom varázsolta volna ide. Elborult, beszürkült, sötét felhők gomolyogtak az égen – az éjszaka képei pedig megvilágítatlanul a fejemben. A könnyeim is novemberi esőként érkeztek: tudtam, hogy jönnek, mégis váratlanul támadtak meg, és megállíthatatlanul ömlöttek, akár órákon át. Nem volt vihar, dörgés, sem villámlás, csak hosszú, csendes, véget nem érő könnyzáporok.
Sosem érzett félelmek győzedelmeskedtek felettem: rettegtem a sötétben, ha vizet láttam, úgy reszkettem, mint a nyárfalevél, nem akartam ránézni, nem akartam hallani a csobogását, nem akartam érezni. Minden tekintetben a gonoszság megcsillanását véltem felfedezni, tartottam tőlük, míg egy szép napon egyedül maradtam. Képtelen voltam beszélni erről az estéről, és az emberek távolodni kezdtek tőlem, de én mégsem bántam. Élveztem a magányt, bár hiányzott az álomvilágom nyugalmas rejteke. És eleinte biztos voltam benne: soha többé nem leszek képes lemenni a tóhoz.
A korai november lassacskán későibe váltott, és bár a természet már a csodálatos tél fogadására készült, a testem még nem száradhatott fel az ősz végi esőkből. Eljött a hó, az egész város olyan lett, mint egy varázslatos mesebirodalom. Vattacukorba bugyolált utcák, házak, kertek… Régen a tél volt a kedvenc évszakom, az időszak, amikor újra kicsi lánynak érezhettem magam, az év egyetlen része, amely visszaröpíthette belém a csodákba vetett hitem. Az idén is ezt a lánykát kerestem magamban, de mintha a novemberi szél kifújta volna belőlem, nem találhattam rá. Idővel én magam lettem a novemberi szél: láthatatlan és hűvös, aki csak elsuhan az emberek között, némán és fagyosan, úgy, hogy mindenki csak beleborzong, és senki nem akar a közelébe kerülni.

A hangtalan fuvallat bejárta a tájat, míg végül a tónál kötött ki. A víz jéggé vált ez idő alatt, a hópelyhek vattaszerűen beborították a partot. Lehuppantam a fehérségbe, belesüppedtem a káprázatos hókristályok végtelen tengerébe, nem törődve azzal, hogy hamarosan nem lesz rajtam egy száraz foltocska sem. Csak bámultam magam elé, a rettegés szétáradt a testemben, végigjárta az ereim, míg végül jéggé fagyott a bensőmben.
Ekkor történt meg a tél első csodája. Mellém ültek. Mellém, az őrült novemberi szél mellé, egyenesen a jéghideg hópihék áradatába. Ránéztem hirtelen lett partneremre, ő pedig vissza rám.
- Te is úszni jöttél?
A szemei rám mosolyogtak, őszinte, gyönyörű mosollyal, mondhatni megláttam bennük a tavaszt.
- Sajnos a fűtött úszógumim otthon maradt. Ha esetleg te hoztál, megosztozhatunk. Egyébként James vagyok.
Megköszörültem a torkom, és megpróbáltam felfelé ívelni az ajkaim – ha jól emlékszem így kell mosolyogni.
- Melody.
- Szép név. Zavar, ha leülök, és együtt folytatjuk a néma merengést?
Tulajdonképpen nem volt ellene kifogásom. A hó felmelegedett, felolvadt alattam, folyóssá vált, csöpögőssé. A hideg szél nem tudta többé megfagyasztani.
- Végül is nem látom akadályát.
Megláttam valamit abban a mogyoróbarna szempárban, ami nem hagyott nyugodni. Nem olyan jegesen elfojtott fájdalom volt, mint bennem, még csak nem is kitörni készülő fájdalomvulkán. Volt benne valami ábrándos, ámde reménytelen belenyugvás. Arra vágytam, hogy egyszer megfejthessem a kacagó tekintet álcája mögött rejtőző valódi érzelmeket. Titkon talán ő is ezt szerette volna – ha valaki rájön – és meglehet, én is így éreztem. A víz szilárd jégként zárta el előlem a segítő hullámokat, amikkel ha szembenéztem volna, megeshet, hogy végre messzire mossák a fájdalmam. Nem maradt semmi az álomvilágból, csak a vízi tündérkék – tudjátok, akik a csillagfénnyel jönnek. Azt képzeltem James az én vízi tündérem, ő fog megszabadítani a lelkemet a víz mélyére, a jég alá húzó titkomtól.
Együtt néztük végig a naplementét. A napsugarak pasztellé mázolták az égboltot, majd szinte észrevétlen tűntek el a végtelenben.
- Ma is győzött a sötét.
Kimondtam. Nem volt menekvés, megtörtem a közénk állított némaság szilárd falát.
- A sötét mindig nyer. De nézd, ott vannak a fényfoltok. Csillagfény…
Az emelvény megállíthatatlanul repedt tovább, láthatatlanul hullott apró darabkáira.
- Csillagfény… onnan jönnek a segítő tündérek.
- Tündérek? Erre így még sohasem gondoltam. De talán igazad van. Te is onnan jöttél?
Az arcom égni kezdett, zavartan pislogtam rá. Én úgy gondoltam, James lesz az én tündérem, nem pedig fordítva. És tessék, ő csak ült itt, mellettem, és kerekperec kimondta.

Újra a tó vált a rejtekhelyemmé, de már nem voltam egyedül. Megosztoztam rajta egy új baráttal. A jeges november eleji szél lágy tavaszi szellővé finomult James mellett. Hangtalan merengések, bolondozó, és komoly beszélgetések váltották egymást közöttünk. Kiépítettem magamban valamit, ami nagyon fontos – bizalmat. Bíztam Jamesben, hittem a kapcsolatunkban, és elfogadtam a felém nyújtott kart. Mindig csak itt találkoztunk, a sorsunk külön szálakon húzódott, és délutánonként összefonódott, hogy együtt láthassuk a sötétség győzelmét. Összefont ujjainkkal megmutattuk – ellenünk nincs esélye.
Körülölelt a karjaival, biztonságot nyújtott, megnyugvást a lelkemnek, selymesebben húzódott minden porcikámig, mint annak idején a víz. De ott volt bennem a veszélyt jelző csengettyű: ez nem mehet így örökké, közeleg a szélcsend.

- James… elég ideje vagyunk így együtt, szóval, most megkérdezem. Elárulod valaha a titkod?
A szavak hirtelen özönlöttek ki a számon, végighömpölyögtek, míg végül elérték őt, s már nem volt esélyem gátat vetni folyásuknak. A várt megdöbbenés azonban látszólag távol maradt.
- Tudod kicsi Melody, meg fogod tudni, amikor itt lesz az ideje. Csak várj türelmesen. Én is ezt teszem, és majd eljön az a pillanat, amikor készen állsz arra, hogy beavass a tiedbe. Az élet versenyfutás az idő ellen, de csak akkor nyerhetünk, ha nem kergetjük. Úgy mi is kifáradnánk… Hagyjuk csak, hogy ő adja fel a küzdelmet, és mi frissek legyünk, amikor végre úgy dönt, kiérdemeltük, amit szeretnénk. De van itt egy dolog – talán elég ideje lóg a levegőben ahhoz, hogy végre leszakíthassuk.
Azzal megcsókolt. Csak így, kérdés nélkül. Fellobbantotta bennem a szenvedély szikráit, és perzselő szélviharrá nőttem a karjai között.

Így telt a nyarunk. A fellobbant szenvedélyt tovább perzselte a szélvihar, ami a kis tüzet eloltotta volna, de a köztünk lévőt egyre nagyobb lángra lobbantotta. A vénasszonyok nyara hosszan húzódott, csak nem hagyott alább a hőség. De vészesen közeledett a november, és az első napjával elérkezett, amitől legjobban féltem: beállt a szélcsend.
Sosem versenyeztünk az idővel, amikor külön voltunk, hagytuk rohanni, így mire eljött a naplemente, és karjaiba font, az idő elfáradt, és nem zargatott minket.
Azon a napon is ugyanúgy igyekeztem a tavunkhoz – már nem az enyém volt, a miénk – mint az elmúlt évben minden nap. A titkom már nem számított, James feloldozott, elfeledtette velem az elfeledhetetlent, biztonságos birodalmat építettünk ki így, ketten.
Meglepetésként ért, hogy nem várt rám – ó, ugyan, biztosan késik, talán az ő ideje ma lassabban haladt. Hiába is szerettem volna ezt hinni, a furcsa érzés a gyomromban, és az összeszorult a szívem mást jeleztek. A perzselő szél tovaszállt, rádöbbentem, ez már tényleg a szélcsend.
Egy levél várt a helyünkön, ahol minden este gyönyörködtünk a színek változékonyságában.

„Kedves Melody,

Mint mondtam neked, sosem menekülhetsz el az idő elől – és a miénk bizony lejárt. Nem én akartam így, és tudom, te sem, de el kell fogadnunk a tényt: már nincs szükséged a segítségemre. Akármi történt is veled, továbbléptél, ahogyan az én titkomnak sincs már jelentősége. Leírtam neked, egy ugyanilyen levélben, holnap itt fog várni rád, hisz megérdemled, hogy megértsd. És kérlek, te is írd le a te rejtélyed, ne miattam, magad miatt. Hidd el, csak így szabadulhatsz meg tőle végleg, bár a részeddé vált, de ha megosztod, sokkal könnyedebb lesz minden. Bízz bennem.
Holnap itt fog várni a levelem – és a titkom. Ez lesz az utolsó pillanat az életedben, amihez közöm van. És kérlek, hasonlóképp tégy te is. Írj le nekem mindent, hogy örökké emlékezhessek rád, akkor is, mikor újra a csillagok közé repülök.

Szeretlek,
            James.”

Az első könnycsepp váratlanul folyt végig az arcomon, és fokozatosan követték a többiek. Az idén is ideért hát a novemberi eső. Tompa fájdalom özönlött szét a testemben, bár tudtam, hogy igaza van. Így hát végül beletörődtem, és írni kezdtem.

„Kedves James,

Az én titkom egy hosszú történet, és, ha hiszed, ha nem, minden ennél a tónál kezdődött…”

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés