2015.10.10.

A hónapok fénysebességgel szárnyalnak el a fejem felett, mialatt minden egyes nap egy újabb küzdelem az életemben. Az örökös stressz, aggodalom - már csak halovány emlékképek formájában lengedeznek felettem a napok, amikor nyugodtan ébredtem. 

Nagymamám mélyen, és rendíthetetlenül hitt. Mindig azt mondta, hogy Isten azokat állítja kihívások, problémák elé, akiket szeret. Ezt talán szeretném én is elhinni, mert a mi családunknak bőven jutott mindenből az elmúlt egy-két évben. 

Annyiszor panaszkodtam itt, annyiszor öntöttem ki a gondolataim... Szeretett nagyapám tüdőrákja, majd halála, a két kiskutyánk, és az előbb említett nagymamám hirtelen elvesztése csak a kezdett volt. Sosem volt gondom azzal, hogy elfogadjam, az élet véget kell, hogy érjen, és az idősek távoznak. Hiányoznak, sírtam, de elfogadtam, mert ez az élet rendje. Ők megélték a maguk gyönyörű pillanatait, és persze az álmaikat, majd elmentek.

Amikor hazaértem egy kora tavaszi csütörtök estén, és anya azzal fogadott, hogy adom apádat, ne ijedj meg, jól van, de inkább ő mondja el, az egész világom darabokra hullott. Hogyan kaphatott egyik napról a másikra tüdőembóliát? Mi okozta? Miért? Kérdések, egyre elénk tódulva, válaszok nélkül. Él, és felépült, csak ez számít. Nincs mögöttes tartalom, nincs komoly probléma. Hetekig rettegve elaludni, álomba sírni magad, és szinte remegve ébredni.. Jól van? Soká halványodtak el ezek az érzések, néha még most is, ha itthon vagyok, hallgatom az egyenletes szuszogást-horkolást a túlsó szobából, és megnyugszom: apa jól van.

Keresztanyám kórházba kerülése is ez idő tájt következett be, diagnosztizálták a cavernomát az agyában (ez valamiféle érdaganatot takar), majd jött az agyműtét. Végigizgult napok, a lassú felépülés, a gyógyszerek. Elviseltük. Jól lett.

Sosem felejtem el az idei lovas tábort. Egy takarón ültünk barátnőmmel, ő gitározott, énekeltünk. Mellénk verődött két kisfiú, csatlakoztak. Egyikük egyszer csak sírni kezdett. Olyan 9 éves lehetett. 

"Mi a baj, tudunk segíteni?"

Csak a fejét rázta, és zokogott.

"Hiányzik a tesóm."

"Ó, ezért ne sírj, hiszen csak pár nap és mész haza, és találkozol vele."

Tovább sírt... Megpróbáltam elterelni a figyelmét, beszéltetni, hátha megnyugszik...

"Hány éves a tesód?"

"Meghalt."

Ez volt az a mondat, ami tényleg összetört bennem valamit. Egy testvért nem veszíthetünk el. Ilyen fiatalon pláne nem! Sosem gondoltam ebbe bele korábban, de ettől kezdve minden gondolatom ekörül járt, rettegni kezdtem az érzéstől, hogy van, akivel ez megtörténik. 

Hazajöttem, és a húgom iszonyú beteg lett hétvégére. Apa hozta haza a Balatonról, és vagy 9-szer hányt, és még csak délután volt. Kórház, infúzió, hazaengedték. Nem javult. Másnap ultrahang, infúzió. Nem vakbél. Fertőző osztály, baktérium, nem adnak semmit, ki kell ürülni. Egyre rosszabb, egyre rosszabb... Elmentem Strand fesztiválra, napi több telefon. Csütörtök: reggel bevittük a kórházba, még rosszabbul lett. És az én fejemben, mint egy neon felirat, ami sosem alszik ki többé: hány éves a tesód? Meghalt. 

Sosem voltam rosszabbul lelkileg, folyton elsírtam magam. Újabb telefon, elkezdett antibiotikumot kapni, holnap megműtik. Gondolkodás nélkül döntöttünk: irány haza. Műtét előtt oda akartam érni.. Elsírta magát, amikor meglátott. Életem egyik legmeghatóbb pillanata volt. Aztán jöttek, és betolták. Maximum másfél óra - ezt mondták. Telt az idő az a másfél óra, már a kettőhöz közeledett. Hallottuk, hogy Tienam-ot kérnek a műtőbe. Ez a legdrágább, legjobb antibiotikum, apa ezt mondta. Csak azoknak adják, akiknek tályoguk van. Csörgött a telefon. Apát menjen a műtőbe. Anyával csak ültünk, és zokogtunk. Apa elviharzott. A percek óráknak tűntek.

"Perforált a vakbele, tele van tályoggal az hasüreg. Vérmérgezése is van. 16 tályog, 9 nagy, meg 7 kicsi... Azért hívtak, hogy nem tudják laparoszkóppal műteni, fel kell vágni a hasát."

Hogy mennyire félt ettől! Kibuktunk. Ekkora már teljesen a padlón voltam.

2,5 órás műtét után engedték ki, elmentünk a sebésszel beszélni, azt mondta sosem látott még ilyen rondát. Ötször mosta át a hasüregét Betadine-os mosófolyadékkal, minden szervét átmosta külön-külön. Irány az intenzív osztály. 

Láttatok már beteget ébredni az altatásból? Annál nincs borzasztóbb. Nincs tudatánál, ordít, segítségért kiabál, ki akarja rángatni magából a csöveket. Egyik kezét én fogtam, másikat apa, míg az intenzívre tolták. 

5 nappal később végre kikerült a sebészetre. Szépen javult, és 11 nap múlva végre hazaengedték. 

Életem leghosszabb napjai voltak, nem aludtam, alig ettem, míg szépen kigyógyult a vérmérgezésből. Ebbe halt bele a nagymamám. Apát és anyát mindennap evésre bírni, apát alvásra.. Iszonyatos napok voltak. Apa minden este ott maradt és vele aludt, mindenki így volt nyugodt.

Mára már szépen felépült, el tudta kezdeni az egyetemet, és minden rendben van vele. De senkinek nem kívánom ezt az érzést, hogy a testvére életveszélyes állapotban fekszik a kórházban, és nem tud semmit sem tenni. És én annyira régóta éreztem, hogy nagy a baj, mégsem csinált senki semmit. Apa is hiába mondta a kollegáinak: VAKBÉL. Nem hitte el senki. Ez lenne egy rutinműtét?

Húgom haza, én kórházba. Egyik pillanatban álltam, és ettem a szőlőt miután végeztünk a szürettel, a következőben az egész tüdőm, mellkasom, mintha összeszorult volna, majdnem összeestem, leültem, és nem tudtam felállni. Irány a sürgősségi, röntgen, EKG, ultrahang.. És nem találtak az ég egy adta világon semmit. 2 nap után fel tudtam ülni anélkül, hogy eltorzult volna az arcom, 1 hét után elmúlt a fájdalom. MRI, ahol azonkívül, hogy megállapították, hogy teljesen degenerált a gerincem, semmi heveny elváltozás.

Szóval igen, túlélem, bár sosem fogom megtudni mi történt ott, és akkor, ami miatt azt hittem, én azonnal meghalok. Borzasztó érzés volt.

A bejegyzés lezárásaként, tegnap egész napot a kórházban töltöttem, ugyanis a barátomat 1 hónapja minden egyes nap rohamszerű fejfájás gyötri - napjában 3-5-ször. Tegnap ideggyógyász, labor, MRI. Vérképe tökéletes, MRI eredmény szerdán... Iszonyatosan félek.

Keresztanyám, akinek a koponyaműtéte volt, csütörtökön feküdt újra kés alá, ugyanis nem gyógyult be a seb, elfertőződött, és megint megműtötték. Hétfőn mehet haza, és reméljük az volt az utolsó műtét...

És ha már a teljes katasztrófanyárról szólok, barátom apukájának stroke-ja volt, nem lett komolyabb baja, "csak" kettős látás, és szédülés maradt egy ideig, de az is javul (a hosszantartó következmény, hogy elviselhetetlen lett). Apának meg volt az izomszakadása a vádlijában.

Sokáig gyűjtöttem az erőt, hogy mindezt kiírjam magamból, és megkönnyebbüljek.

Most már minden rendben lesz. Rendben kell lennie. Eleget szenvedtünk.