szerelmes és nyálas
2015.04.02.
Napok óta ülök az megnyitott üres oldalak felett. Hol verset írnék, hol rövid érzéshalmazt, hol hosszabb novellát... Írnék. Rengeteg mindenen vagyok túl az elmúlt időben, kaptam hideget, meleget, de főként hideget. Mostanság kezd helyreállni a világom, apa jól van, nem találtak nála semmit, minden lelete negatív volt. Csak egy kis tüdőembólia... De ezt a több hétnyi rettegést, amikor félve emeltem a fülemhez a telefont, hogy vajon kapok-e rossz hírt? A barátom tartott életben, nem hagyta, hogy teljesen összeomoljak. Mikor arra volt szükségem sírhattam a mellkasába temetkezve, máskor meg eljött velem bulizni az egyetemi napok alatt, és vigyázott rám. Nem tudnám neki elégszer megköszönni, amit értem tett/tesz az elmúlt hónapban.
Verset akarok írni. Minden érzelemdarabról, ami bennem száguld fel, s alá. Azt akarom, hogy eggyé álljon össze, és adjon nekem valamit. Hogy megértsem.
Mégsem jön az az elindító pont, hogy igen most leülök és bumm vers. Tudjátok az előző kapcsolatomról könnyű volt írnom, vele minden egyszerű volt, megnagyarázható, természetes. Fülig szerelmesek voltunk, aztán szép lassan kihűlt. Most minden egészen más, persze a legjobb értelemben. Nincsenek egyszerű érzések, itt vagyunk, mint a két legdominánsabb ember, akik összekerülhettek. Kiegyensúlyozzuk egymást. Ha elesnék ő megtart, ha menekülnék, szembeállít, ha hiányzik hisztizünk, ha végre találkozunk egymásnak esünk... Az egyik pillanatban úgy veszekszünk, mintha percek múlva szakítanánk, a következőben fülig szerelmesen bújunk egymáshoz, hogy sosem akarjuk elveszíteni a másikat. Nincs semmi, ami egyszerű lenne, annyira komplex érzéshalmaz vesz körül, amihez foghatót még sosem tapasztaltam.
Ő a legjobb barátom, akinél jobban senki nem ért meg.
Ő az, akit először fel akarok hívni, ha bármi történik velem.
Ő a szerelmem, akihez a nap minden percében ölelnék, csókolnék.
Ő a biztonság, aki ha izmos karjai közé fog, úgy érzem már semmi rossz nem érhet.
Ő az "apukám", aki ha bárki bántana, tutira kiverné belőle a szart is.
Ő az "anyukám", aki igenis elzavar tanulni, főz nekem, sőt még előfordul, hogy mos is rám.
Ő minden. Menedék, támasz, szerelem. Egyszerűen nem kívánhatnék jobbat.
10 éve húzódik az ismeretségünk. Eleinte utáltam, aztán a legjobb barátom lett. Először ő érzett kicsivel többet, mint kellett volna, egy évre rá én. Szerelmes voltam-e? Nem tudnám megmondani. Újra utáltam. Nem beszéltünk, semleges lett. Újra beszéltünk, a barátom lett. Szerelmes lett belém. Én is az lettem. És most úgy érzem ennyi idő, ennyi érzelem után, hogy Ő a legjobb dolog, ami történhetett velem. Nem akarom, hogy valaha is megszűnjön. Örökre ezt akarom érezni.
|