2014.12.06.
Tegnap annyira szép, és hosszú bejegyzést írtam, és valamiért nem mentett piszkozatot, és persze mire befejeztem ki is dobott, mert hát nem egybe sikerült megírni, és nem is wordbe... Hát így jártam.
Most megpróbálkozom vele mégegyszer, azóta úgyis van új fejlemény is.
Imádom a karácsonyt. A fények mindenhol a városban, a forralt bor és a kürtőskalács illata... A családi karácsonyok is mindig nagyon jók, társasozunk, kártyázunk, és együtt a család.^^
A karácsonyhoz hozzátartozik a karácsonyi vásár is, pláne mióta Pesten vagyok. Eddig háromszor voltam a Vörösmarty téren a vásárban, tavaly a barátommal, meg Réka barátnőmmel, és idén, nos, Marcival. Írt csütörtöktök este, hogy menjünk el, én meg úgy voltam vele, hogy üsse kavics, vagy továbbra sem érzek semmit, és beszélek vele, vagy jó lesz és akkor is elmozdultunk valamilyen irányba.
Végigsétáltuk a karácsonyi vásárt, kerestük a legolcsóbb forralt bort, teljesen barátian. (Már amennyire baráti lehet, egy filmbe illően romantikus kivilágított karácsonyi vásáron sétálgatni kettesben egy fiúval.) Vettünk vaníliás forralt bort (mindenki magának - totál baráti!), leültünk egy padra, és beszélgettünk. És én végig azon gondolkodtam, hogy mikor lép már valamit - na igen, ez volt az a pont, mikor rájöttem, hogy azért ez a nem akarok semmit dolog, mégsem egészen úgy van.
Elkortyolgattuk a forralt borunkat, beszélgettünk, nevettünk, beszélgettünk... Aztán végre megfogta a kezem, és tele lett a gyomrom pillangókkal. Olyan régóta nem éreztem ilyet...
Mikor már kezdtünk megfagyni, elindultunk és elsétáltunk Deáktól Blaháig, kézenfogva, romantikusan. Evett egy gyrost Blahán, és hazafelé vettük az irány. 10-re kellett volna visszaérnem a koliba, fél 12-re sikerült is. Megvárta velem a villamost, ott álltunk egymással szemben, fogtuk egymás kezét, és megcsókolt. És ez most nem az a múltkori érzelemmentes smárolás volt, hanem az az igazi mindent bizsergetős csók. Olyan meseszerű volt az egész. Azt mondta, hogy nagyon izgult, hogy mi lesz, és olyan aranyos volt...
Tegnap meg átmentem filmezni hozzájuk, és ott is aludtam. Feküdtünk egymás mellett, bújtunk, és úgy kapaszkodtunk egymásba, mintha az életünk múlna rajta, és megkérdezte, hogy akkor most mi ez, amit csinálunk? Mondtam, hogy nem tudom. Aztán elmeséltem, hogy a lányok már nagyon lebasztak az egész miatt, de ez egy külön történet. Mondta, hogy ő egy embernek tárulkozott ki, én meg megkérdeztem, hogy és mit mondott, vagy alapvetően ő, hogy gondolja.
Abban maradtunk, hogy lassan haladunk, mert nekem éppen, hogy vége lett a kapcsolatomnak, ő pedig az utolsó szakítása óta (majdnem 1 éve), annyira fél attól, hogy összetörik, hogy ha úgy alakult, inkább megnyomta a megállj gombot, és elengedte. De azt is mondta, hogy azóta senkivel nem töltött el annyi időt, mint velem. És ő nem akar engem átbaszni, és ő sem akar pasifelejtő pasi lenni, vagy valaki, akivel most elszórakozom. Alapvetően nekem sem ez a célom, ezt ki is jelentettem, semmit sem azért csináltam, hogy szórakozzak, vagy elfelejtsem a barátom. Mert ezen a dolgon már a szakítás pillanatában szinte túlléptem.
Most haladunk valami felé, és az eddig bújkáló kémia úgy tört elő, mint valami vulkán.. De nem történt semmi közöttünk, a csókolózáson kívül, aminek egyrészről örülök is, mert ez azt jelenti, hogy tényleg komolyan gondolja, hogy haladjunk szépen lassan, mert simán rámmászhatott volna.
Majd szép lassan minden kiderül, de abból, ahogy rám nézett látom, hogy nem vagyok semleges, sőt... És a saját hülye rózsaszínköd mosolygásom is elő-elő tört, ami ijesztő, de mégis valahol jó... Hosszú ideje nem éreztem magam ilyen boldognak...