2014.05.30.

Néha elgondolkodom, hogy hol van az a lány, aki két éve voltam. Aki annyira szerelmes volt, hogy azt hitte, tényleg, ez az és soha senki más nem férhet már az életébe. Aki úgy érezte ez valami sorsszerű dolog, és soha senki nem csókolta így előtte, és örökre ezt akarta érezni. Keresem magamban az érzést, azt a rajongást, amivel ő még mindig rám néz, azokkal a gyönyörű szemeivel. De valahogy már nem tudom annyira viszonozni, mint szeretném. Pedig küzdök, keresem az érzést, a vágyat... De mintha már csak szürke kis parázs maradt volna, a lángoló erdőtűz után. Ha 1 évvel ezelőtt valaki megkérdezte, el tudnám-e képzelni, hogy vele élem le az életemet, gondolkodás nélkül rávágtam: igen. És most, amikor 1 hete feltették ezt a kérdést, elgondolkodtam. Olyan, mintha patthelyzetbe kerültem volna. Szeretem, ehhez nem fér kétség, már nem azzal a lángoló, mindent elsöprő szerelemmel, hanem azzal a biztonságos, meleg szeretettel. Jó vele, és egyszerű. Nem akarok nélküle lenni, csak egy kis szabadság hiányzik. Egy kis pezsgés. Hogy úgy bulizzak, mintha nem lenne. Azt hiszem az újdonság varázsa az, ami hiányzik. Egy első csók, egy első randi, egy első komoly beszélgetés, egy első... minden. Megismerni valakit, és megszeretni. Az első félév varázsa... Annyira jó lenne újraélni, beleveszni a rózsaszín ködbe, és megvakulni... Tegnap azt hittem újra rendben vagyok, mert hiányzott, és felhívtam, mert már 10 napja nem láttuk egymást, hála a vizsgaidőszaknak. Aztán ma egy másik fiúval álmodtam. És a baj az, hogy jó volt.. Nem tudom, mi van velem, de nagyon szemétnek érzem magam, hogy egyáltalán ilyen dolgokon gondolkodom. Ő annyival jobbat érdemelne nálam... Aki ugyanúgy rajongana érte két év után, ahogyan ő értem. Szeretnék én lenni az, és próbálkozom is... Csak a hülye hormonok. Azt hiszem nálam bejött a 2 éves történet.. Bár küzdök ellene...