2014.05.20.

Drága Zsani,

Tudod, van, aki kinövi a falut – a nagyváros forgatagába vágyik, az emberség és emberiség süllyesztőjébe. Régen én is ilyennek hittem magam. Kis kamasz voltam még, akit semmi sem érdekelt, csak a bulik, és a társadalmi előrehaladása. Mit foglalkoztam én a természet szépségével, a nyugalommal, az erdőkkel… De van egy pont, mikor felnövünk.  És én felnőttem a faluhoz.

Észrevétlen, lassú folyamatként, egy éles határvonalat átlépve, vagy tragédiák sorának hatására, de eljön az idő. És egy nap majd eszedbe jut, mikor komolyodtál meg…? De hiába is keresed a választ… Változások sorozata lök rá a sárgaköves útra, aminek a végén már nem Óz fog várni, hanem az érett önmagad.

Ha valaki nekem szegezné a kérdést, mióta gondolkodom máshogy, én sem tudnék rá konkrét választ adni. Egyszer csak értékelni kezdtem a művészetet. Hirtelen beláttam a könyvek belsejébe, nem csak a felszínükön kutattam az olvasási élmények után. Nem értékeltem többé a Neveletlen hercegnő naplóját, és beleszerettem az Éhezők Viadalába. Kiültem az erdőbe, és nem csináltam semmit, csak figyeltem a természetet. Észrevettem az apró csodákat, amiket előtte figyelmetlenül eltapostam. Értékelni kezdtem Arany János költészetét, s még szerelmesebb lettem Adyba. Már nem csak a tinilányos szenvedésem ihletett verset, valahogy nekem is mondanivalóm lett.

Keresem önmagamat, ahogyan mindannyian. Tanulok, edzek, eszek, alszok, olvasok, írok, bulizok, és élek. Számtalan maszkot tudok magamra kapni, hisz az élet ezt kívánja tőlünk. De mi van valójában a maszkok mögött? A számtalan személyiség kombinációja vagyunk, vagy csupasz lelkek, akik csak magányukban lehetnek igazán önmaguk? Minden ember más hatással van ránk, személyiségünk másik darabkáját húzza elő. Ezek nem álcák. Mindegyik mi magunk vagyunk, bujkálunk a testünkben.

Tudod Zsani, te vagy az egyetlen, akivel tényleg önmagam mertem lenni. Csak te voltál, aki megértette az elmebeteg képzelgéseim, azokat a gondolataim, amiket nem mertem másnak feltárni. Vagy ha meg is tettem, senki sem értethette igazán. Végigjártunk együtt egy utat, és azt hiszem olyan barátra leltem benned, amilyenem sosem volt előtte. Két elvont elme, valami egészen újat, és őrültet alkotott együtt.

Emlékszem, mikor azt mondták, hogy mi szimbiózisban élünk. Talán így is volt. Egyforma képességek, s közel egyforma érdeklődés. Sok mindenben szöges ellentétei voltunk egymásnak, én a kis hercegnő, a rózsaszín álomvilágomban, a hercegemmel a fehér lován, s te a jégkirálynő, aki soha nem nyitja ki a szívét, akárhogy küzd is érte az a szerencsétlen királyfi. Én, aki utálom az embereket, és inkább élném le az életem egy farmon távol a világtól, állatok közé zárva, és te, aki Afrikában akar élni, és árva gyerekeket gyógyítani. S valahogy mégis megértettük egymást.

Aztán eljött az egyetem. Te az orvosira mentél, én az állatorvosira. Az első félévben még kitartottunk egymás mellett, együtt éltük meg, még akkor is, ha a tényleges találkozásaink a mindennaposból a közös buszozásokra is korlátozódtak. Szépen, lassan alakultál át, hasonultál az új barátnődhöz. Aranyos lány, én nem mondom, hogy nem. Csak más, mint mi voltunk. Te elítélted a húgodat, hogy szoláriumba járt, és szóltál a szüleidnek, hogy ne hagyják, hogy tönkretegye magát. Sosem volt rajtad több mint szempillaspirál, és egy kis szemceruza, együtt nevettünk az alapozóval kivakolt lányokon. Egy véleményen voltunk a kéz szőrtelenítését illetően is. Minek az, úgyis egy kis napfény, és már ki is szőkült. Mennyivel rosszabb, ha valaki hozzád ér, és szúr a keze…

Először sminkelni kezdted magad. A rúzzsal nem is volt probléma, de az alapozó mennyiség, és a túlzásba vitt szempillaspirál, amit magadra tettél, már anyának is feltűnt. Aztán kijelentetted, hogy el kéne menned szoliba, én meg hirtelenjében köpni-nyelni nem tudtam. Amikor pedig észrevettem, hogy legyantáztattad a karod, valami tényleg összetört bennem. Emlékszel, mikor év elején megkértél, hogy szóljak, ha megváltozol? Azt hiszem, most szólnom kellene. De te már nem keresel engem, így nehéz bármit is mondani. Mióta összeköltöztetek az új barátnőddel, jól elvagy a kis világodban, és én talán már nem is hiányzom belőle. Újra ott van neked Benedek is, aki tavaly megváltoztatott, és nem volt könnyű visszarángatni a helyes újra. Most nem vagyok melletted, hogy lássam, mit tesz veled az újrakezdett kapcsolat. Te mondtad félév vége felé, hogy hiába az Elvira, soha nem fogsz még egy embert találni, aki úgy megérti az elvont gondolataidat, mint én. Ironikus, nem? Vannak még ilyen gondolataid? Vagy belevesztél a nagyváros süllyesztőjébe, abba a züllésbe, ami könnyedén magába ránt? Hiányzol, Zsani. Amikor megírtam az előző versemet, csak arra tudtam gondolni, hogy te vagy az egyetlen, akinek ha megmutatnám, értené és értékelné. Mégsem tettem meg, mert nem is beszéltem neked arról, hogy egyáltalán beszéltem újra azzal a bizonyos fiúval, akinek még a nevét sem szeretem kimondani.

Mennyi minden változott ez alatt az év alatt… Talán ezért is ragaszkodunk ennyire az emlékeinkhez. Az élet folyamatos változás, csak a múlt állandó. Akármennyire várom is a nyarat, azért tartok is tőle. Remélem itt leszel velem, és minden visszaáll az eredeti kerékvágásba… Annyira szeretném…

Köszönöm, hogy velem voltál, amikor a legnagyobb szükség volt rád. De szeretném, ha akkor is itt lennél, mikor nincs. Mert fontos vagy.

A legeslegboldogabb huszadik születésnapot kívánom neked. Találd meg újra önmagad kérlek, úgy, ahogyan én megtaláltam magam, bármennyire megváltozott is az élet, itt az egyetemen.