Emlékszem, tetszett neked egy lány, és az én véleményemet kérted. „Zavarna, ha összejönnék vele?” Dehogy, mért is zavart volna. A legjobb barátom voltál. Kisvártatva együtt voltatok – s hanyagoltál. Kevesebbet beszéltünk, nagyon fájt, hogy már ennyire nem érdekel a barátságunk. S eljött az ősz, új iskola, új társaság, és a megszokott délutáni találkozásaink száma jelentősen megcsappant. Hiányoztál.
Emlékszem, mikor nálatok filmeztünk. Hárman voltunk, én feküdtem középen. Csikiztél, és én lefogtam a kezedet. Sokáig nem engedtem el, és hirtelen már egymásba gabalyodtak az ujjaink. Kézen fogva hevertünk az ágyadon.
Emlékszem, mikor azt mondtad, velem akarsz lenni. Nem tudtam azonnal válaszolni, féltem a változástól. Nem voltam szerelmes, csak hiányzott, hogy olyan fontos legyek neked, amilyen fontos régen voltam. Eltelt egy hét – s én végül igent mondtam.
Emlékszem arra az első hétre, minden szabad percben együtt voltunk. Egészen új oldalad mutattad meg nekem – s nagyon tetszett. Kézfogások, ölelések, kedves szavak – azt hiszem elkezdtem beléd szeretni. Annyira aranyos voltál, mint előtte sohasem. Azt mondtad, hogy nem voltál biztos benne, de már tudod, hogy jól döntöttél, és csak én kellek neked. Boldog voltam melletted, éreztem, hogy újra én vagyok a legfontosabb neked.
Emlékszem arra a péntekre, február tizenkilencedike volt. A várkertben voltunk, kicsit még havas volt a táj, és alattunk fényes a város. Mi a félhomályban álltunk. Megöleltél, és azt hittem csak egy puszit nyomsz a számra. De te megcsókoltál, úgy igazán. Tudtad, hogy ez az első csókom, és te romantikussá tetted. Meglepődtem, elbénáztam, még a szemem is nyitva maradt. De hát, tudod, hogy van ez. Egy dolog jobb az első csóknál – a második. És még jobb a harmadik, aztán a negyedik…
Ekkor még nem tudtam, hogy ennyi volt.
Emlékszem, másnap síelni mentünk. Hiányoztál, sokat gondoltam rád, fejben újra, s újra visszajátszottam azokat a csókokat. Minden este beszéltünk, de éreztem, hogy valami változik. Egy hét múlva mentem haza.
Emlékszem, hogy visszahívót küldtél, s emlékszem mire visszahívtalak foglalt voltál. Tudtam, hogy baj van, éreztem minden porcikámban. És másnap színt vallottál. Egész este egy lánnyal táncoltál, és kézen fogva kísérted haza. Meg akart csókolni, de inkább csak adtál neki egy puszit, szóval valójában nem csaltál meg. Nagyon haragudtam, és nagyot csalódtam benned. Nem tudtam mi tévő legyek, hisz ha ez történik két hét után, akkor mit várjak később…? Három napig nem beszéltünk.
Emlékszem, amikor eldöntöttem, hogy megbocsátok neked. Fel akartalak hívni, és megbeszélni. Nem vártam, hogy te leszel az, aki azt mondja vége. Állítottad, hogy nem a miatt a lány miatt van, csak úgy érzed, már nem tudnék benned bízni. Tudod, küzdened kellett volna a bizalmamért. De ma már tudom – nem tudsz erőfeszítést tenni. Kikerülöd a nehézségeket, nem álltál elém soha, és nem néztél a szemembe, soha nem tetted meg. Sajnálom, hogy nem számítottam ennyit. Kisvártatva már azzal a lánnyal jártál. Ekkor valami összetört újra bennem.
Büszkén mondom, sosem sírtam miattad. Tudod, a poén az egészben, hogy erre te tanítottál meg. Azt írtad, hogy egy fiú sem ér annyit, hogy sírjak miatta – és te mindig ott leszel egy üveg piával, ha vigaszra szorulok. Ekkor hol voltál?
Emlékszem, mennyire hiányoztál. Nem voltam beléd szerelmes, de hiányzott a legjobb barátom. Egy hónap múlva beszéltünk újra, azt mondtad, neked is hiányzom. Mégsem lett semmi ugyanolyan többé.
Emlékszem a bulira, ahol megint veled lehettem. Részegek voltunk, és minden olyan könnyedén ment. Belém karoltál, ballagási dalokat énekeltünk, kifeküdtünk a mólóra. Átöleltél. Sétálni indultunk, hogy megtudjuk, mikor megy az első busz reggel. Útközben többször megálltunk, és csak öleltél. Tűzijáték volt, s mi egymás karjai közt néztük végig. Puszilgatni kezdted a nyakam, és emlékszem, mi dúlt végig akkor bennem. Tudtam, hogy barátnőd van, és nem akartam, hogy velem csald meg. Nem akartam, hogy megcsókolj, de valami mégis hozzád vonzott. Sokáig fordítottam el a fejem, míg végre megtörtem. Bementünk egy kapualjba, és egyre csak csókoltál, simogattál. Emlékszem, végül leállítottalak. Emlékszem, mit reagáltál: „ha most ezért szakít velem, akkor az az ő baja.”
Emlékszem, ahogy visszaindultunk, s még egyszer megállítottál. Csak egy búcsúcsókot kértél. Tudod, ezek a csókok sokkal jobbak voltak, mint előtte, vagy utána bármelyik. Jobb volt, mert tilos volt. Megkérdezted, hogy tudnék-e még egyszer veled járni. Nemet mondtam. Mikor visszakérdeztem, te is nemet mondtál. De láttam valamit az arcodon – nem voltál őszinte.
Emlékszem, egy hónap múlva újra együtt buliztunk. Már nem volt barátnőd. Részegen ismét közeledtél hozzám. Valahogy nálatok kötöttünk ki – négyen, úgy, mint azon az első nyaraláson. Olyan nosztalgikus volt. Volt aznap este még egy buli, emlékszem, ahogy nekiindultunk, éjfél is elmúlt már addigra. Odaértünk, ittunk még. Emlékszem, valahogy az öledben kötöttem ki egy fotelban. Kicsi a rakás volt, és végül ketten maradtunk. Jó volt veled lenni, később már a kanapén feküdtünk összebújva.
Emlékszem, végül mind a négyen nálatok aludtunk. Nagy sokára csókoltál csak meg, s szinte egyből félbeszakítottak minket. Öleltük egymást, ahogy kinn álltunk, és azt hiszem mindketten éreztük egymás hiányát. De nem tudtuk helyesen kifejezni. Melletted aludtam, és addig csókolóztunk, míg azt nem mondtam, hogy fáradt vagyok, és aludjunk. Tudom, ha rajtad múlt volna több is történik akkor köztünk. De én nem ez a lány vagyok.
Emlékszem, másnap mit mondtál – erről ne beszéljünk senkinek, mert egyikünk jó hírének sem tenne jót. Neked nem volt már rég jó híred, drága, de tudtam miről szól. Egy másik lányt fűztél közben. Össze is jöttetek.
Látod, milyen unalmas a történetünk? És én végig abban reménykedtem, hogy többet jelentek neked, mint a más lányok. Mert a legjobb barátom voltál.
Emlékszem, hónapokig nem beszéltünk. Eltelt nyolc hónap, közben a kapcsolatodnak is vége lett, és a következő bulin, ahogyan az lenni szokott ismét egymás karjai közt kötöttünk ki. Ez valahogy mégis más volt. Nem csaltál meg senkit velem, nem volt más a képben. Az eltelt idő alatt bőségesen be tudtam beszélni magamnak, hogy szerelmes vagyok beléd. Pedig sosem voltam az, ma már tudom.
Emlékszem, ezután elkezdtünk beszélni, míg végül újra összejöttünk. Boldognak hittem magam, de nem voltam az. Néha együtt töltöttük a délutánt, csókolóztunk, de nem volt sosem olyan, mint elképzeltem. Nem volt köztünk kémia. Szerettem volna, hogy szeress, és jó legyen.
Emlékszem, mikor utoljára nálatok voltam. Emlékszem, azt mondtad, szeretsz. Hazudtál. Amikor a buszmegállóba kísértél, éreztem, hogy itt és most vége lesz. Egy dalt visszhangzott a fejemben, a címe Last kiss.
Emlékszem, mikor felhívtál. Részeg voltál, és azt mondtad, másnap mindenképp beszélni akarsz velem. Végül még aznap visszahívtál, hogy nem érzed azt a love-ot, amit kéne. Nem hittem el, hogy telefonon szakítasz velem. Amikor ezt számon kértem rajtad, megbeszéltünk egy hétfői találkát.
Hétfőre túltettem magam rajtad. Rájöttem, hogy ez nem szerelem volt. Azt vártad, láttam rajtad, hogy összeomlok. De én jól voltam. Azt mondtad, most legalább nem csaltál meg. Hazudtál. Tényleg hittem benne, hogy barátok lehetünk újra. Aztán megtudtam a kis titkaid.
Emlékszem, mikor megtudtam, hogy már aznap összejöttél egy hetedikes kislánnyal. Mi tízedikesek voltunk. Nem mondtad a szemembe, nem volt merszed. Semmi sem fájt jobban, mint ez a fajta gyávaság.
Szépen, lassan minden mocskos dolgodra fény derült. Megcsaltál, a lány mondta el, akivel történt. A szemeimbe hazudtál. Tudod, ezt sosem fogom megbocsátani neked. Mégis szükségem volt rá, hogy tudjam, mert attól a pillanattól fogva megszűntelek szeretni. Egy ideig gyűlöltelek, s te nem is gondoltad, hogy én mi mindennel tisztában vagyok.
Emlékszem az arcodra, mikor rájöttél. Emlékszem az örömömre, mikor rád döntöttük azt a sátrat. Emlékszem, ahogy otthagytalak, mondván induljunk haza, mielőtt valakit megütök. Meg kellett volna, üsselek.
Másnap küldtél egy visszahívót. Mégis mit vártál? Felhívlak és majd minden rendben lesz. Gyáva vagy, mindig is az voltál. Ettől a naptól kezdve lezártam, nem érdekeltél. Hogy eszembe jutottál-e néha? Talán. Hiányoztál-e néha? Kezdetben talán. De akkor sem te, csak az, aki egykor voltál.
Most, hogy találkoztunk ennyi idő elteltével, az irántad érzett összes szeretet, utálat, gyűlölet, szenvedély, mind-mind eltűnt. Közönyt éreztem. Tudod, sokáig hiányzott a legjobb barátom, tovább, mint azt megérdemelted. De… idővel új barátaim lettek, új társaságom, és nem kellettek a tanácsaid többé. Új legjobb barátom is van – és tudod, rá ezerszer inkább rábíznám az életem, mint rád valaha is mertem volna. Tehetsz kísérleteket, hogy rendbe tegyük, de tudod, ahhoz küzdened kellene. És te sosem tudtál küzdeni.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés