2014.03.01.

A légzése szapora volt, szinte zihált, pulzusa az egekbe szökött. Óvatosan simogattam, vakargattam a füle tövét, mindig is azt szerette legjobban. Szeretlek, kis Vacak, gyógyulj meg, még nem hagyhatsz itt. A hangom messzire fújta a szél. És akkor valami megváltozott. Még egyszer utoljára megemelte a fejét, s rám nézett azokkal a nagy, okos szemeivel. Megcsillant bennük a fény. Tartottam a fejét, és könnyeim ömlöttek le az arcomon, az ő könnyei már elfogytak - átadták helyüjet a sárga gennyes váladéknak, mely utat talált magának a könnycsatornákon, s az orrjáratokon keresztül, s a felszínre tört. A szemek, az éjfekete, bús szemek zöldbe váltottak, otthagyta őket a lélek. A zihálás, s a pulzus egyszerre állt le, s nem nyöszörgött többé. A feje ernyedten hullt kezeimbe, s én csak tartottam a piciny buksit, simogattam, bőgtem, és ordítottam. Gyere vissza, még nem mehetsz el. Megpróbáltam becsukni a szemét, küzdöttem a reflexek hatalmával, de ez egy eleve eldöntött játszma volt. Apa ásni kezdte a sírját, míg én az ölembe húztam, és csak simogattam, szólongattam, és reménykedtem valamiféle csodában. A csodában, ami nem következhetett be. Lassan minden izma elernyedt, állkapcsa kinyílt, szemei befordultak, be egy jobb világ felé. 

Szép temetése volt. Álltunk, s mind a négyen csendben sírtunk. A kis testet, amely annyi örömöt adott az elmúlt 10 évben, lassan befedte a föld. A lábak, melyek négy éve ernyedten, és bénán lógtak a hátulján, most talán újra futnak. Szeretném ezt hinni.

Ő volt Vacak, az erdő hőse.

Örökre te leszel a legkedvencebb kutyám.