2014.01.08.

Gondolkodtatok már azon, hogy mi lenne, ha egyszer arra ébrednétek, hogy öregek vagytok. Félelmetes, nem? 

Mi lesz, ha egyszer arra ébredek, hogy öreg vagyok, és hiába tanultam ennyit semmire sem mentem vele. Mi lesz, ha nem lesz senkim?

Eddig olyan biztos voltam mindenben. Biztos voltam benne, hogy állatorvos akarok lenni. És az is leszek. Persze most is itt tartok, de mi van ha én mégsem ezt szeretném? Mi van, ha inkább csak írnék, rajzolnék, festenék, és lovagolnék. Mi van, ha szívesebben lennék, mondjuk körmös? De mégsem tehetem meg. Mert nem lehetek önző, és a világért kell tennem. És nem magamért.

Biztos voltam abban is, hogy vele szeretnék megöregedni. Szeretem, nagyon szeretem, de ha az a tűz már most kihunyóban van, akkor mi lesz később? Eddig sosem gondoltam arra, hogy többé nem élhetem át egy új kapcsolat varázsát, meg a kezdeti rózsaszín ködöt. Mert annyira jó volt, hogy tudtam senki mással nem lenne ilyen. És most mégis ezen gondolkodom. Félelmetes, ahogyan a gondolataim valósággá válnak. Eddig magamban sem mertem ezt így kimondani, s lám, most leírom.

Lehet, hogy ez csak az első vizsgaidőszak okozta stressz és depresszió kivetülése. Lehet, hogy levizsgázok, és a világ újra rózsaszín lesz. De most fekete. Igazi fénytelen, sötét, ijesztően fekete.