2013.11.02.

A fájdalom állandósult grimasza ült az arcán, már képtelen volt szabadulni tőle. Ott volt minden pillantásában, minden apró mozdulatában. A mély barázdák a homlokán, a szeme körül, mind a mérhetetlen szenvedést tükrözték. Mégis mosolygott, akárhányszor csak rám vetült elhomályosult tekintete. Az ő fizikai gyötrődése számomra felért a pokol kínzó tüzével, lelkemet égette, de tudtam muszáj erősnek maradnom, látnia kell, hogy boldog vagyok, hogy még itt van velünk. Megfogtam a kezét, ő pedig összefonta az ujjainkat, és megállapította, hogy hideg a bőröm. Lassanként az ő testmelege belém áramlott, és hideg tenyér ért a tenyeremhez, nem akartam ezt, de nem tudtam elengedni. Éreznem kellett, hogy még ott van, velem van. Az elmúlt év hanyatlása rettenetesnek hatott, ahogyan rá pillantottam. Csak csont és bőr maradt, gyenge, vézna kezek és lábak, beesett arc. Hova tűnt a régi erő? A mérhetetlen akarat? Melyik az a betegség, ami képes volt így megváltoztatni őt? Mért nem tudnak segíteni rajta? Legalább ne fájna neki… Annyi megválaszolatlan kérdés, s megannyi ingatag gondolatfoszlány. De semmit nem tehetünk már azon kívül, hogy mellé ülünk, megfogjuk a kezét, és mosolygunk. És magunkba szívunk minden egyes pillanatdarabot, amíg még tehetjük.