2013.10.20.

A búcsúzás fáj, főleg, ha nem tudhatja az ember, mennyire végleges. Amikor elhagytam a házat, még egyszer visszanéztem. Lehet, hogy most láttam utoljára? Hogy ez volt a legutolsó alkalom, hogy megölelhettem, hozzábújhattam, megpuszilhattam, és újra én voltam a kisgyermek, én viselkedtem úgy, s nem Ő. Mi fektettük le aludni - és nem ő  minket, mi kérdeztük, hogy, akkor most mi olvassunk mesét? És Ő csak mosolygott. Pénteken még búcsúzott, szombaton együtt nosztalgiáztunk, vasárnap már szinte nem is hagyta el hang a torkát. Szeretném, ha jobban lenne - fáj látni, ahogy szenved. Megrendít a látvány, az alig egy éve még életerőtől duzzadó ember, s mára mi maradt? Csont, és bőr. Aki megtanított úszni, biciklizni, leolvasni az órát, folyton vitt a játszótérre, segített legyőzni a félelmeim, aki minden ott töltött estémen olvasott, betakart, és megvárta, míg mély álomba merültem, akiről azt hittem ha valaki, akkor ő örökké élni fog. S most napról napra gyengül. Hihetetlen változáson ment át az alatt a két hét alatt, amíg nem voltam otthon. És félek, ha nem megyek haza újra, ezen a hétvégén is, talán nem is láthatom többé.

Könnyeim tengere kifogyhatatlan - soha el nem apad.