Dallam

Újra a dombon ült, mintha furcsán magához vonzotta volna. Olyan volt, akár egy erős mágnes, ő meg, mintha csak egy aprócska vasdarab lett volna, teljesen tehetetlen volt az ereje ellen. Bámulta a lemenő Nap fényét, ahogyan vörösre festette az égboltot. Izzott, szinte lángolt, majd lassanként elsötétült, akárcsak a benne égő láng. A vasdarabka még parázslott egy kicsit, majd végleg kihunyt a fénye, mintha sosem égett volna. „Hogyan hagyhattam így elhalványulni? Lehet, hogy már késő feléleszteni a tüzet…?” – gondolta, de a legfontosabb kérdést még magának is alig merte feltenni. Akarja ő egyáltalán, hogy újra égjen? „Hát persze, hogy akarod! Erős lány vagy, mindig is az voltál…” De mégsem érezte, hogy így lenne.

Lehunyta a szemét, el akart menekülni, nem akarta látni, ahogyan az árnyékvilág győzedelmeskedik. Az agya egyből munkába állt, hihetetlen sebességgel vetítette elé a legcsodálatosabb napja képeit. Madison beleborzongott.
Bemelegítenek, mindenfelől vidám kacajokat hall, és távolról szól a zene. Szólnak, hogy készüljenek, mindjárt ők következnek. Megpaskolja az állat nyakát, és a négyszög felé indulnak. „És most következzék Madison Leavitt, Dallam nevű lován.” Dallam, mintha értené, felnyihog, azon a gyönyörű hangján, aminek a nevét köszönheti. Ő pedig elmosolyodik, és jelt ad az indulásra. Csak távolról érzékeli a külvilágot, csak ők léteznek, és a halk melódia. Itt megszakad a kép, majd újra látja magukat, immáron a hőn áhított kék szalaggal. Öröme potyog a szeméből, miközben szorosan öleli a lovat, és azt suttogja „megcsináltuk, öreglány!”.

Beléhasított a fájdalom, szinte kettészaggatta, nem látta értelmét küzdeni. Szétterjed, maga alá gyűrte, elfojtotta az aprócska lángot, ami már alig pislákolt benne. Győzött a sötétség. „Nem, nem tűnhetett el” – gondolja, és ólomsúlyú pilláit kinyílásra kényszerítette. Látnia kellett a napfényt, meg akart győződni róla, hogy igen is valóság, igen is létezik. De már nem volt egy cseppnyi sem belőle. Eltűnt a látóhatárról, és átvette a helyét az éjszaka baljós fénytelensége. Ideje volt hazaindulnia, de a lábai mintha nem így gondolták volna. Még mindig vonzotta őket a mágnes. Küzdenie kellett, fel kellett állnia. Felpillantott az égre, ahol megcsillant egy aprócska fénypont, egy csillag volt az. Igen, így van, sosem nyerhetnek az árnyak, amíg vannak csillagok. Ez emlékeztetette rá, hogy attól, hogy nem látjuk, a Nap mindig ott van, rászórja a fényét a többi bolygóra, és azok világítani kezdnek. A remény apró szikrája pattant benne, és a lábai hirtelen új életre keltek. „Nekem is ott a Napom. Mindig itt lesz, akkor is, ha épp nem látom. Nem hagyhat el. Soha.” Madison ebben újra kétségtelenül hinni kezdett.

Új reménnyel telve indult hazafelé, valami eufórikus boldogság kerítette a hatalmába. Nem értette, már semmit sem értett, mintha szép lassan bekattant volna. Egyik pillanatban a határtalan szomorúság, a következőben meg szinte repült. Ez lenne az őrültség első jele? De nem volt ideje ezen aggódni, már látta is otthona fényeit. Mára elég lesz a furcsa gondolatokból.

Ezelőtt sosem tűnődött azon, hogy milyen érzés elveszíteni valami fontosat. Valahogy olyan természetes volt, hogy amit szeret, az ott van, és ott is marad. Így van ez, és így is kell lennie. Aztán felfordult a kis világa, nem volt többé. Dallam életet adott annak a valaminek, miközben a Madisonét elvette. Csak ürességet hagyott, és hangtalan könnyeket. No, nem azt a fajta ürességet, amit egy jó könyv befejeztével érzünk. Ez sokallta inkább olyan volt, mint egy fekete lyuk, ami magába szív mindent, minden emléket, érzést, gondolatot. Még a fájdalmat is. Csak olyan üres. És lüktető.

Reggel semmi sem motiválta arra, hogy kikeljen az ágyból. Egy hónap után végre jót álmodott, vissza akart repülni álomvilágba, és örökre ott maradni. De megérezte magában a változást, tudta, hogy vissza kell térnie a valóságba, és újjáépíteni az életét. Összerakni a kirakóst, amit hagyott szétesni az elmúlt hónapban. Pár darab elveszett ugyan, de még nem késő megkeresni. Egyetlen egy puzzledarab nem fog soha visszakerülni. Dallam. Ő örökre elment, hatalmas lyukat hagyva a kép közepén. Nélküle sosem lesz egész, de most már nem fájt neki annyira, belekapaszkodott az emlékekbe, az apró fénypontokba, a remény kicsiny csillagocskáiba. A barátaira gondolt, és elszörnyedt a gondolattól, hogy mennyire elhanyagolta őket, mennyire elzárkózott tőlük az előző néhány hétben. Pedig ha Dallam volt a Nap, akkor ők voltak a zene az életében. A dallam, ami nélkül nem lehet élni, hisz a legborongósabb napokat is feldobja. És Madison újra hallani akart.

– Tudod, azt hiszem, bábok vagyunk. – Josh hangja betöltötte a szobát, félbeszakította a csendes merengést.

– Bábok?

Madison még mindig nem tudta követni a fiú gondolatmenetét, pedig évek óta ismerte. És ő volt az egyetlen barátja, akit képes volt megkeresni, és visszatenni élete puzzlejába, már csak Josh jelentette számára a zenét.

– Igen, bábok. Ilyen a világunk. Vannak marionett bábuk, és vannak, akik a madzag másik felén ülnek. És mi észre sem vesszük.

A lány ezen elgondolkodott. Próbált felidézni valamit, amivel alátámaszthatja Josh állítását.

– Igazad lehet. De ki fogja a madzag végét?

– Én úgy képzelem, hogy több szint van. Nézd csak meg az iskolát. Ott vannak a „menők.” Ők irányítják a kevésbé menőket, akik közéjük akarnak tartozni. De közben egymást is irányítják, mindent úgy csinálnak, hogy a másiknak megfeleljenek. És lassan eljutnak odáig, hogy már maguknak sem felelnek meg. Talán már arra sem emlékeznek, hogy kik ők valójában. Egy magasabb szinten pedig a szüleik irányítják őket.

– És mit gondolsz, ki irányítja a szülőket?

– Mindig van, aki irányít, ezt sose felejtsd el. De magadnak kell rájönnöd, hogy kinek a kezében vagy. Vagy minek.

A lány végképp összezavarodott, de a fiú nem hagyta sokáig őrlődni. Josh mély levegőt vett, tudta, hogy nem lesz könnyű, de témát váltott.

– Van már valami programod hétvégére?

– Nincsen. Miért?

– Tudod most lesz június huszonkettedike.

Madison érezte, ahogyan belehasít a rég nem érzett fájdalom, és marcangolni kezdi a bensőjét. Ó, hiszen nagyon is jól tudta mi van huszonkettedikén. Az éves buli a lovardában. A leghosszabb nyári éjszakán. De ő soha többé nem akarja oda betenni a lábát. Dallam nélkül nem.

– Nem megyek el. Képtelen vagyok rá.

Forró, nedves cseppek gurultak végig az arcán. Megpróbált a haja mögé rejtőzni, bár nagyon jól tudta, hogy a fiú átlát rajta. Egy meleg kéz simított végig az arcán, a rakoncátlan tincseket a füle mögé rejtve. Nem akart felnézni, Josh viszont kitartóan bámulta.

– Ígérd meg, hogy nem fordulsz újra magadba!

Madison pedig megígérte.

Aznap éjjel Dallammal álmodott. A ló előtte állt, teljes pompájában, azon a gyönyörű hangján nyihogva. Álmunkban minden valóra válhat, legféltettebb, legbensőbb vágyaink testesülhetnek meg. Ez volt az első alkalom, hogy Madison Dallammal lehetett álomvilágban, majd az elkövetkező napokban ezek a találkozások állandósultak. Folyton folyvást együtt voltak, a lány már jobban szeretett aludni, mint ébren tölteni a hosszú perceket napközben. Három éjszaka – nem több, nem kevesebb – neki mégis egy örökkévalósággal ért fel, hogy újra láthatta, érezhette. A harmadik éjszaka Dallam megszólalt. „El kell menned.”

Madison zaklatottan ébredt. Tudta, hogy tudata így akar üzenni neki. Tovább kell lépnie. Dallam már nincs, csak messziről világít rá a fénye, most már neki kell tennie valamit. És már tudta is, hogy mit.

Érezte, hogy nem lesz könnyű, de arra nem volt felkészülve, hogy ennyire nehéz lesz. Mereven bámulta Josh kezét, ahogy a fiú a kormányt fogta, nem mert az út felé nézni. Elég volt perifériából látnia, már így is túl sok volt az emlék. Az ismerős terep megrémítette. Az egész napja azzal telt, hogy eltervezte, hogy milyen érzés lesz. De a közelében sem járt a valóságnak. Az autó döccent, ahogy bekanyarodtak. Madisonon olyan elszántság lett úrrá, amilyet még sohasem érzett ezelőtt. Josh fékezett, a kocsi lelassult, majd megállt. A motor hangja semmivé foszlott, körülölelte őket a csend. A fiú a kezére tette a kezét.

– Biztos, hogy készen állsz?

– Soha, semmiben nem voltam ilyen biztos.

És igazat mondott. Azzal kiszálltak az autóból, és Madison az istálló felé vette az irányt. Két teljes hónap telt el, de otthonosan mozgott az épületben. Pontosan tudta, hogy hol találja, amit keres.

Josh nézte az előtte lépegető lányt. Bízott benne, hogy képes lesz rá. Biztos volt benne, hogy Madison elég erős hozzá, de kicsit az ő szíve is összeszorult.

A retesz kattant, a boksz kinyílt. És ott feküdt Ő. „Kiköpött anyja.” Ez volt a lány első gondolata. Lekuporodott a szalmába, a csikó pedig érdeklődve ránézett, és nyihogni kezdett. Ugyanolyan hangja volt, mint a Dallamnak, sőt, ha lehet még annál is szebb. És a lány hirtelen megértette.

– Muzsika. Ez lesz a neved.

Elöntötte a szeretet, és a remény. Már bánta, hogy az előző két hónapot kihagyta, és nem láthatta a kis lény fejlődését. Ugyanakkor boldog volt, mert rájött a lényegre. Amíg van szeretet, fény, és zene, addig nincs elveszve a világunk. Akármennyire is irányítanak, ezt a három dolgot nem vehetik el. Mindenkiben benne kell, hogy legyen, örökre, kiolthatatlanul. Csak néha engednünk kell, hogy felszínre törjön, és nem szabad hagyni, hogy elhalványuljon.

Muzsika nyihogott még egy utolsót, a hangja betöltötte az istállót, majd elégedetten a lány ölébe hajtotta a fejét. Elhalkult, már csak egyenletes szuszogása hallatszott.

Ő is érezte, amit mindannyian: a világ végre a helyére került.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés