Hullócsillag
(Miley Cyrus – Stay)

Az éjszaka csöndes volt, semmi zaj nem hallatszott, se közel, se távol. Csak az autóm hangja törte meg a némaságot, és a szívem heves dobogása. Tü-düm, tü-düm, tü-düm… Egyre gyorsuló ütemben vert a mellkasomban, ahogy közeledtem a helyhez. A helyhez, amit két éve hagytam el, abban a hitben, hogy akkor látom utoljára. És most mégis oda tartottam. Vissza a gyerekkoromhoz, vissza az emlékeimhez, vissza Hozzá…

Az út kanyargott előttem, lassan feltűnt a kis templomtorony. Megláttam a kilátót a dombtetőn, és elöntöttek az emlékképek. Talán tizennyolc lehettem mikor először felmentünk oda Vele… Csak mi ketten, és egy üveg bor. Feküdtünk a csodálatos kékség alatt, bámultuk a csillagokat, és amikor egyikük lehullt, hosszú fénycsóvát hagyva maga után, mindketten ugyanazt kívántuk. Fél éve voltunk együtt akkor… Azt reméltük, örökké fog tartani. Ám a sors - ahogyan az lenni szokott - közbeszólt. Felvettek az egyetemre. Hazajártam, eleinte sokszor, majd egyre kevesebbszer. Aztán érkezett az ajánlat, hogy menjek ki külföldre. Tehetséges kutató voltam, és szükség volt rám. Nem foszthattam meg az embereket a tudásomtól, tisztában voltam vele, hogy képes lennék megoldani a problémát, meg tudnám állítani a félelmetes járványt, ami akkoriban indult szörnyű, pusztító hadjáratára. Így hát nekivágtam, és sikerült. Megmentettem az emberiséget az ijesztően gyorsan terjedő vírustól. Most, hogy véget ért, hazafele tartottam. Kértek, hogy maradjak, de egyszerűen képtelen voltam rá. Vissza kellett jönnöm, meg kellett tudnom mi történt otthon, mi történt Vele… De legfőképpen azt, hogy mi történt Velünk… Megpróbáltam nélküle élni, de csak a könnyek hullottak a szemeimből… Magányos voltam, lüktetett bennem az üresség… Istenem, szinte éreztem, ahogy darabokra hullottam odabent. Akárhányszor felnéztem az égre, azt reméltem, Ő is ezt teszi. Bámultam az éjszakai égbolt csodáját, és felidéztem magamban azt az estét. Ilyenkor mindig közelebb éreztem magamhoz, szinte hallottam, ahogy azt mondja, hiányzom. Hogy szüksége van rám.

Lassan fogytak a kilométerek előttem, már láttam az első házakat. Mennyi minden megváltozott, amióta nem voltam itt. Újépítésű házak, bevásárlóközpontok. A másodpercek csigalassúsággal teltek, mire befordultam a jól ismert utcába. A szívem ekkora a torkomban dobogott, az agyamban csak egy gondolat keringett. Mi lesz, ha mással van? Ha már nem kellek neki? Leparkoltam a ház előtt, nem tudtam mitévő legyek. Olyan idegennek éreztem a szüleim otthonát, pedig egykor az enyém is volt… Talán kopognom kellene…? És már emelkedett is a kezem… Ám az ajtó ekkor váratlanul kivágódott előttem, és kilépett Ő. Ott álltunk szemtől szembe egymással, már meg is csapott az illata. Szinte ledöntött a lábamról, hátratántorodtam. A szemeibe néztem, és abban a pillanatban elvesztem. A tekintete mindig is egy gyönyörű mocsárt juttatott eszembe, egy csodálatos, tengerkék ingoványt. Csak azt éreztem, hogy süllyedek, elveszek benne, de közben mégis elöntött a melegség, és az a jóleső bizsergés. Rögvest rám törtek ezek az érzések, amiket évek óta nem tapasztalhattam. Csupán arra eszméltem fel, hogy dőlni kezdtem hátrafelé… Megfeledkeztem a lépcsőről… De abban a pillanatban erős kezek kulcsolódtak rám, megvédve az eséstől. Az érintés nyomán forróság járt át, szinte érzékelhető volt az elektromos szikra pattanása, és a pillangók azon nyomban nyugtalan táncba kezdtek a gyomromban. Üdv újra itt, pici lepkék… Hiányoztatok.

- Jamie…? Tényleg te vagy az?

Két év után újra hallani a hangját… Elöntött a borzongás, a szavak a torkomban rekedtek. Csak bámultam rá nagy, kerek szemekkel, és az egyedüli, amire képes voltam, egy apró bólintás volt. Rám mosolygott azzal az ismerős, kisfiús mosolyával, amit mindig is annyira szerettem. És végre a hangomat is sikerült megtalálnom.

- Szia Jasper. Jó újra látni. Jól vagy? – A hangom annyira idegen volt, mintha nem is az én számból szólt volna. Egyáltalán nem éreztem a bennem lévő melegséget, inkább üresség sugárzott belőle. És hideg.

- Hát valóban te vagy az… Visszajöttél. – szavaiból nemcsak a csodálkozást hallottam ki, ott volt egy elrejtett kérdés is: de miért? – Igen jól vagyok… Én épp indultam, de mit szólnál holnap egy kávéhoz? Most sajnos nem maradhatok, várnak otthon.

A füleimben az utolsó mondata csengett újra, és újra. Már várnak otthon. Már várnak otthon… Ezek szerint Ő nem várt rám. De hát miért is tette volna? Ki garantálta, hogy valaha újra láthat…? Azt hiszem az arcomra is kiülhetett ez a fájdalom, és az egy mondata okozta sokk, mert a válaszom helyett ismét az Ő hangja csendült fel.

- Jamie, jól vagy?

- Igen persze, és a kávé is rendben van. Mikor?

- Öt körül itt leszek érted. – majd egy puszit nyomott az arcomra, és már itt sem volt. Össze kellett szednem magam, hogy szüleim elé léphessek.

Most az ágyamban fekszem. Furcsa érzés, mintha újra egy tizenéves kislány lennék. Bámulok kifelé az ablakon, nézem a csillagokat. Titkon azt remélem, Ő is ott hever a szobájában, egyedül, és rám gondol.  Sajnálom, hogy így alakult, ha újra választanom kéne, csak Őt választanám. De az időt már nem tudom visszaforgatni. Hiába szeretem jobban, mint valaha, hiába nem léphetett senki a helyébe, már sosem lesz ugyanúgy. És minden nappal csak egyre nehezebbé válik minden. Még lélegezni is fáj, ha nincs itt velem. A szívem darabokra hullt, csak milliónyi szilánk dobog a mellkasomban. A lelkem üres, csupasz, és sivár nélküle… Feltekintek az égre, és megpillantom az utolsó reményem. Egy hullócsillag az. Gyorsan száguld végig a horizonton, mindent beborít a fényével, majd amilyen sebességgel feltűnt, úgy el is illan… Én pedig tudom, hogy ez az utolsó lehetőségem, és a legtitkosabb kívánságommal telik meg az összes gondolatom.

Drága Csillag, kérlek, segíts, hogy megint magam mellett tudhassam…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés