Különleges Kaméleon

„Újra elmentem hozzá. Elmentem, és bámultam be a házába, a legkülönbözőbb módokon. Már nem érdekelt, hogy hány szabályt kell megszegnem, hogy láthassam. Egyszerűen csak vele akartam lenni. Tudni, hogy jól van, csak figyelni, ahogyan a mindennapjait éli, miközben fogalma sincs róla, hogy valaki figyeli. Néha mégis úgy érzem, hogy nem hiába él bennem a remény kicsiny szikrája. Tudod, drága naplóm, ritkán ugyan, de mégis előfordul hébe-hóba, hogy úgy érzem, érzékeli a jelenlétemet. Olykor mintha felém nézne, ami persze lehetetlen, hiszen egy kémet nem láthat meg egy átlagember. Ha észrevenne, miközben őt figyelem, minden bizonnyal elmenekülne. Félne. Nem értene semmit, összezavarodna. És… Én is félek. Rettentően félek attól, hogy nem tetszenék neki, hogy ő semmit sem érezne. Rettegek a gondolattól, hogy minden hiábavaló volt. Jobb így… Nyugalomban, csendben, dobogó szívvel figyelni őt, miközben a kémkedés lehető összes szabályát magam mögött hagyom. Mindezt egy lányért. Elszöktem a bázisról. Talán ez az első megszegett szabály. Mindent, amit tanultam az életem során, arra használom, hogy megfigyeljek egy ártatlan személyt, ahelyett, hogy a világot szolgálnám a tudásommal… Második szabály… Engedély nélkül használom a kémeszközöket. A sor végtelen. És mégis… Mindent magam mögött hagynék, hogy vele lehessek egyetlen csodálatos napig. Az érzés furcsa, mégis erős, egyszerűen már nem értek semmit, de legfőképpen magamat nem. De nem tehetek semmi mást, várnom kell. És reménykednem…”

Drága naplóm,
Emlékszel még arra a napra, amikor ezt írtam? Remélem igen. Most tudnod kell, mennyi minden megváltozott azóta. Szinte még mindig nem hiszem el, hogy ez megtörténhetett, de talán, nem hiába mondják: a remény hal meg utoljára… A legjobb lesz, ha elkezdek mindent az elejétől.
Gyönyörű tavaszi nap volt. Kora reggel indultam el, látni akartam, ahogy felkel. A bázisunkról már könnyű volt megszöknöm, minden egyes alkalommal egyre könnyebbé vált. Ismertem minden kiskaput, minden titkos ajtót. De ezt majd esetleg egy másik bejegyzésben… A Nap hétágra sütött, mikor megérkeztem a háza elé. Minden reggel hat óra harminc perckor kel, megissza a kávéját és összekészül, majd negyed nyolckor indul dolgozni. Újságíró, bár minden szabad percét azzal tölti, hogy a regényén dolgozik. Feltörtem a gépét, hogy elolvashassam – igen, tudom, újabb szabályszegés, de mindent a cél érdekében – és komolyan, alig várom, hogy folytassa. Nagyon tehetséges, egyszerűen magával ragadott a történet. Már megint elkalandoztam… Ott álltam tehát, a háza előtt és gondolkodtam, hogy mitévő legyek. Ma találkoznom kell vele, meg kell szólítanom – ezt az egyet tudtam. Táskámban álruhák hada hevert, bármi lehettem, pizza futár, zenész, orvos… Magam elé képzeltem a történetét… Hisz minden író a saját vágyait írja be a regényébe. A történet főszereplője egy különleges lány, mondhatni ő az. Gyönyörű, hosszú, hullámos, vörös haj keretezi porcelánfehér arcát. Mélyzöld szeme szinte virít, ahogy ránézel, ajkai teltek, orra íve tökéletes. Bárkit megkaphatna, minden rangos, gazdag férfit, de neki mégiscsak egyre van szüksége: a postásra. Ő maga sem tudja, mikor szeretett belé, de megtörtént, és nem teheti meg nem történtté. Így hát postásnak öltöztem. Leveleket nem hamisíthattam, hisz semmivel kapcsolatban nem akartam hiú reményeket ébreszteni a szívében, megbántani pedig még annyira sem. Így hát kezembe fogtam egy adag szórólapot, és az ajtó felé indultam. Tudtam, hogy másodperceken belül kilép, és meglát. A szívem a torkomban dobogott, az adrenalin vad táncot járt az ereimben, éreztem, ahogyan a fejembe szökik a vér, miközben egyre erősebben éledt fel bennem a menekülési ösztön. Hivatásos kémként két lehetőséged van: nyom nélkül eltűnsz, vagy meghalsz. És most ott álltam az ajtó előtt, és a halált vártam. A világ legszebb, legédesebb halálát, amit csak tőle kaphattam meg. Minden neszre kiélezett füleim finoman érzékelték, ahogy megnyikordul pehelysúlya alatt a padló. Nem adott nagy hangot, egy átlagos postás nem hallotta volna meg. Azonban én nem voltam átlagos. Épp úgy, ahogy postás sem. Szörnyű érzés volt, ahogy hirtelen fenn kellett tartanom ezt a látszatot… Én, a kém, aki mindig, mindenhol láthatatlan volt, és rejtélyes, telis-tele titkokkal hirtelen egy kicsit sem különleges, látható postás lett. Mintha egy kaméleon hirtelen nem tudná többé megváltoztatni a színét. Hallottam, ahogy a kilincsre teszi a kezét, és szép finoman lenyomja. Az ajtó megnyikordult, majd kilépett rajta ő. Az arcára rengeteg érzés ült ki, egyszerre sugárzott meglepettséget, örömöt, hitetlenkedést, és valami mást, valami többet. Lebénultam. Nem tudtam megszólalni, nem tudtam, megmozdulni. Csak néztem, és elvesztem a szemeiben. A lágy szellő meglebbentette a haját, és felém sodorta az illatát. Sosem fogom elfelejteni ezt a pillanatot. Csak egy egyszerű postás voltam, egy különleges lánnyal. Felé nyújtottam a szórólapokat, a kezünk összeért a másodperc törtrészére, az elektromosság kis szikrája felpattant közöttünk, de ennyi volt a varázs. Köszönetet mondott, még egyszer utoljára rám mosolygott, majd ellibbent. Olyan volt, akár egy tündér, én pedig csak álltam bambán, és nem tudtam, mit mondhatnék. Féltem, ha kimondtam volna a szavakat, amiket gondoltam, egyből értelmüket vesztették volna.

Vajon ez volt a vége…? Vagy még csak most kezdődött minden? Nem tudom. De valamire rájöttem végre. Talán, bár nem vagyok teljesen biztos benne, néha a világ titkos szolgálóinak is kijár egy kevés a boldogságból, az örökös munkát félretéve. Talán… Nem tudom, mit hoz a holnap, drága naplóm, azonban egy dolgot megígérhetek… Bármi történjék is, te leszel az első, aki megtudja.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés