„Csak bízz, ez a fő, és egy nap a boldogság majd rád talál.”

 „Átok ül e városon, rontás van a lakókon. Éjjelente harcba indul a sok ifjú, évszázadokig kísért a múlt. De eljön a Nap, mire mindannyian várunk megjelenik majd két ifjú, s beteljesedik az álmunk…”

- Hamupipőke, Hamupipőke! – mostohája hangja, mintha nem is ebből a világból hallatszott volna… Lassan nyitotta ki a gyönyörű kék szemeit, ám azonnal hátrahőkölt, mikor meglátta az arcot centiméterekre az övétől – Elfelejtetted talán, hogy pontban 8.30-kor kell felszolgálnod a reggelit? Tudod, egyáltalán, hogy hány óra van?
Hamupipőke nagyot nyögött, majd szép lassan felült a kényelmetlen ágyában. Érezte maga alatt az összes rugót, ám most mégis legszívesebben visszafeküdt volna még egy-két órácskára. Ránézett a mobiljára, ami 8 óra 40-et mutatott. 10 perces késés…
- Azonnal öltözz fel, és szolgáld fel a reggelit! És természetesen büntetést kapsz, délután ki kell takarítanod a szobámat!
A lány nagyot nyögött, miközben mostohája kiviharzott a szobából. Még, hogy kitakarítsa azt a helyet? Az napokba is beletelhet. Nem lesz elég egyetlen délután… Lassanként kikászálódott az ágyából, magára kapta rongyos farmerét és az első útjába kerülő pólót, majd a fürdőszoba felé vette az irányt. A tükörbe pillantott, az éjszaka esetleges nyomait keresve. Végignézett magán tetőtől talpig, és nyugodtan konstatálta, hogy egyetlen haja szála sem görbült. Pedig ez most igazán meleg helyzet volt. Hirtelen az eszébe villant, hogy este már nem volt ideje elrendezni a ruháit, hiszen a Mostoha minden éjszaka pontban éjfélkor ellenőrzi, hogy otthon van-e. Az előző este elég húzós volt, épp csak hazaért, egy hajszál választotta el attól, hogy lebukjon - és minden véget érjen. Futólépésben tért vissza a szobájába, kihúzta a fiókot és kivette a fekete holmit. Végigsimított a textilen és felsóhajtott. Véget ér valaha? Lassan összehajtogatta a ruhákat, majd a cipőkért nyúlt. A szíve heves dobogásba kezdett, az adrenalin szinte tombolt az ereiben.  A cipő! Elhagyta. Elhagyta az egyik cipőjét. Mélyeket lélegzett, próbált megnyugodni. Sorra idézte maga elé az este képeit. Az elhagyatott raktárépület. A Herceg. A csapda. A cipő. A cipő… Emlékezett, hogy mezítláb kellett harcolnia. A cipői a táskájában voltak… Biztos akkor eshetett ki, amikor…
- Hamupipőke! Azonnal gyere! A reggelit akarjuk! – Drizella nyávogó hangja félbeszakította az elmélkedését. A reggeli…
Lebotorkált a lépcsőn. Nővérei és mostohája a TV képernyőjét bámulták, és gonosz pillantásokat vetettek rá, miközben elhaladt mellettük. Elővette a melegszendvics sütőt, és hozzálátott a reggeli elkészítéséhez. A gondolatai messze jártak. Tegnap találkozott először a Herceggel. Szinte megbabonázta a tehetsége, az ügyessége, a harci szellem azokban a hatalmas barna szemekben… Szinte fel sem foghatta, hogy miért nem egy oldalon harcolnak. Hogy került ő erre az oldalra? Kislány kora óta kereste erre a kérdésre a választ. Sok-sok év telt el azóta, mióta az édesapja meghalt, és ráhagyta ezt a szörnyű terhet. Senki nem sejtette, hogy milyen nehéz az élete, és ő egy szó nélkül tűrt. Tűrte mostohaanyja és testvérei gonoszkodását, iskolatársai kegyetlenségét és esténként az állandósult párbajokat… Egyetlen egy dolog volt, ahol ki tudott teljesedni – a tánc. Minden nap keményen edzett, imádta, ahogyan a teste szinte magától mozog a zene ütemére, és nem utolsó sorban ennek köszönhette az átlagon felüli állóképességét is. A táncban lelte meg önmagát, a tánc tartotta benne a lelket, ebben a sivár valóságban. Félt, hogy mi vár rá az éjjel, tudta, hogy hamarosan véget ér az ördögi kör. A városnak volt egy kegyetlen, iszonyatos árnyoldala. Már senki nem emlékezett, hogy kezdődött, csak annyit tudtak, hogy harcolni kell. Harcolni egészen addig, amíg nem jön el az a Nap, amiről nemzedékek óta beszélnek. A Nap, amikor a két oldal egyesül és összeforr eggyé, hogy minden rendben mehessen tovább, hogy helyreálljon a tökéletes egyensúly. Kevesen tudtak az éjszakai párbajokról. Mára már csak kevés harcos maradt, de Hamupipőke egy volt közülük. Az ellenséges oldal vezetője a Herceg, eddig még sosem vett részt a harcokban, de tegnap éjszaka személyesen mutatkozott. Hamupipőke érezte, hogy közel a vége. Örült, hisz évek óta ezt a pillanatot várta, ugyanakkor félt, hisz fogalma sem volt, hogy mi lesz a vége. Mit jelenthet a legenda? Ki az a titokzatos lány, aki megtöri az átkot?

Az órák csak jöttek és mentek. Kitakarította a Mostoha szobáját, mindent megtett, amit ördögi nővérei követeltek. Minden egyes másodperccel nőtt benne a feszültség, a gyomra egy nagy gombóccá állt össze, a vacsoránál alig pár falat csúszott le a torkán. Az óra mutatói mintha ólomból lettek volna. Úgy érezte, mintha évek óta ülne a szobájában, mikor az óra végszóra elütötte a 9-et. Bimm-bamm…Bimm-bamm… Kihúzta a fiókját, elővette a ruháit, másodpercek alatt átöltözött, majd halkan kiosont a házból. Ma vége lesz… Ebben biztos volt. Árnyéktól árnyékig osont az utcán, ujjai görcsösen tapadtak a késre. Öt perc múlva a raktár elé ért. Csend volt, egyedül a tücskök játszottak éjjeli muzsikát. Belopózott az épületbe. Egy lélek sem volt ott, szinte kongott az ürességtől. A szíve a torkában dobogott, igyekezett visszafojtani a lélegzetét, ám mellkasa szaporán süllyedt és emelkedett. Majd meghallotta. A háta mögül jött, nem volt több halk suttogásnál. Nem mert megmozdulni, próbálta kivenni milyen messze lehet támadója. Hirtelen fordult meg. Ott állt vele szemben, teljes valójában a Herceg. A fő ellensége. Kezében a cipőjével. Mélyen a szemébe nézett, a cipőt a földre helyezte, majd meghajolt, Hamupipőke remegő lábakkal pukedlizett, majd megkezdődött az őrült tánc. Élet, s halál volt a tét. Valahol távol felharsant a zene. A lányt magával ragadta az ütem, már nem a harcra koncentrált. Messzire hajította kését, és átadta magát a muzsikának. Ekkor értette meg igazán, hogy fog véget érni. Halványan érzékelte csak, amint partnere is messzire dobja fegyverét és hozzá lép. Érezte a derekán az erős kezek szorítását, esztelen keringőbe kezdtek. Biztonságot nyújtottak a kezek, félelme elpárolgott. Pörögtek, forogtak, nem gondoltak semmire, nem érzékeltek semmit, csak a zenét. A melódia lassan elhallgatott, hatalmas fényesség borította be a szobát. A harc véget ért. Összeestek mind a ketten, ott, a raktár közepén. Egyikőjük sem szólalt meg, de látták egymás szemében, hogy gondolataik ugyanott járnak. Mi voltunk hát a kulcs. Megtört az átok, véget ért az évszázados küzdelem. Nem vagyunk ellenségek többé.

„…és mikor a két ifjú szívben lángra gyúl a szenvedély, megtalálják egymásban a rég vágyott társat, a szívük a zene ütemére forr össze, akkor véget ér a háború, megtörik az átok. Nem lesz többé fájdalom. Nem lesz többé kín. És boldogan él mindenki tovább, amíg meg nem hal…”

Súgó 3 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2012.05.03. 20:50 Netty Így már érthető a siettség. Én is így szoktam csinálni :)

2012.05.02. 20:01 Jackeline Huu először is nagyon köszi a véleményt és örülök, hogy tetszett!:) A sietségről szólva.. Nos határidős volt, és persze az utolsó pillanatra hagytam, így lehet, hogy néhol kicsit homályos... Sőt, amikor elkezdtem írni még én sem igazán tudtam, hogy mi lesz belőle...:D Majd átolvasom, és megpróbálom pótolni a hiányosságokat, ha úgy alakul, és még egyszer köszönöm szépen!:)

2012.05.01. 12:54 Netty Szia! Igazat bevallva már rég véleményeztem ezt a novellát, de úgy tűnik, nem küldte el neked... Nem értem, mi történhetett. Mindegy, a lényeg, hogy észrevettem, és most bepótolok mindent. :) Szóval, nekem ez a történet nagyon tetszett. Jobb, mint az eredeti. Ott megy a nyali-fali, de szeretlek, meg a többi unalmas, átlagos dolog, itt azonban harc dúlt. Leginkább a vége tetszett, amikor a táncot írtad le. Elbűvölt. A kezdeti homály lassan eltűnik az olvasó szeme elől, és habár még mindig vannak bennem megválaszolatlan kérdések, mégis értem, mi volt benne. Volt egy olyan érzésem, hogy kicsit mintha siettél volna. Nem egész végig, csak néhány helyen éreztem úgy, hogy kellett volna még írnod valamit. De alapjába véve szépen kifejtettél mindent, jó volt a hangulat, el tudtam képzelni magam elé az eseményeket. Külön kiemelném azt az „idézetet” az elején, meg a végén. Ügyes vagy, le a kalappal!