2014.10.15.
Már vagy harmadszorra kezdek bele az írásba, de eddig sosem jutottam 3 mondatnál tovább. Szét vagyok csúszva, nem jönnek sorba a gondolataim... Az előző bejegyzés óta beszéltem a barátommal, hogy ez így nem oké. Sőt, igazából ő hozta fel a témát. Szívem szerint elmeséltem volna neki az ominózus estét is, mert mindent elmondunk egymásnak. De a lányok lebeszéltek róla, mondván nem jelentett semmit, és amiről nem tud az nem fog fájni neki. Most várok... Nem tudom mi lenne a helyes lépés, mert az egyik találkozásunkkor úgy érzem nem lehetnék szerelmesebb, és minden jó, együtt lebegünk valahol... aztán legközelebb alig várom, hogy hazamehessek végre, semmi kedvem beszélgetni vele, és úgy en bloc hagyjon már békén...
Vasárnap moziban voltunk, megnéztük a Lucy-t. Nagyon régóta érdekelt ez a film, és most írnék is róla pár szót. Kellett pár nap, hogy feldolgozzam, nem egy könnyű falat. Az alaptörténet az, hogy alhasban drogot csempésztetnek bizonyos emberekkel, köztük Lucyvel (Scarlett Johansson). Egy rúgástól viszont kiszakad a zacskó, és elkezd felszívódni a szervezetében a drog. Ennek hatására elkezdi az agyának egyre több százalékát használni, és különleges dolgokra lesz képes.
Elég nehezen emészthető film (értsd még mindig nem tudom, hogy jó-e, vagy sem), azt meg kell hagyni... Nem vagyok különösebben oda az akciófilmekért, de eleinte még tetszett is... Kíváncsi vagyok, hogy mennyi lehet a valóságalapja annak, hogy mi történik, ha nagyobb százalékát használhatjuk az agyunknak... de ha ezt mindenki megtudná tenni úgy, ahogy a filmben volt, akkor káosz lenne, és pusztulás. Viszont azt határozottan ki tudom jelenteni, hogy a vége nem tetszett. Túlzásba vitték, túlságosan az effektekre mentek rá, és volt csattanó, de nem nagyon hatott meg... Tizes skálán nem is tudnék rá igazán pontot adni, még egy kicsit értékelnem kell, talán 10/6...
És ha már így a véleményezéseknél tartok, akkor a suli kezdete óta négy könyvet is elolvastam (nem mintha ez egy hónap alatt olyan sok lenne, sőt...), szóval majd ezekről is írok, ha úgy adódik. Egyébként Lauren Oliver Mielőtt elmegyek-jéről, és Allie Condie Matched trilógiájáról van szó. Főleg az előbbi ér meg egy posztot - szerintem.
A mozis részre visszatérve, ott iszonyatosan jól éreztem magam vele, mintha egy első randi lett volna szinte... Vagy legalábbis így az elején... Aztán kedden délután is találkoztunk egy-két órányit, meg este ott aludtam. A délután iszonyúan borzalmas volt. Úgy éreztem magam, mintha az anyja lennék, nem a barátnője. Az egyetem ismét egy önbizalomhiányos kisfiút csinált belőle, aki nem tudja 21 éves fejjel, hogy mit akar az élettől. Köszi, BME. Én meg teljesen az ellentéte vagyok, ambiciózus, és határozott. Nem vagyok döntésképtelen semmilyen téren, erős egyéniségem van, és nem lehet csak úgy ledominálni. Ezáltal nehezen viselem a gyenge személyiségű embereket. Nem a védelmező ösztön kapcsol be bennem, hanem a "ha ilyen döntésképtelen lennék, már rég a folyóba vetettem volna magam" állapot. És ezt nyíltan ki is mondom. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy én egy férfit képzelek el magam mellé, nem pedig egy kisfiút... Aki határozott, és tudja mit akar... Beszéltem a fejével, hogy szedje össze magát, vagy tanuljon, vagy hagyja ott az egyetemet a francba, és keressen egy olyan szakot, ami érdekli, és tenni is fog érte... Ma elvileg elment pályaválasztási tanácsadóhoz. Szóval, az ilyen alkalmakkor abszolút nem vonz. Nekem az kell, hogy egy fiú megfogjon, és magához húzzon, nem pedig az, hogy még az életét is én egyengessem. Nem óvónéni vagyok. Elég rossz hangulatban jöttem vissza a koliba, megint ott tartottam, hogy nem, nekem erre nincs már szükségem. Aztán este átmentem, és ott megint minden olyan volt, amilyennek lennie kéne. Hát ennyi. Fogalmam sincs, hogy mit érzek. Helyre kéne tennem magamat....
Persze az sem segít rá, hogy hétfő este a bizonyos ex is rámírt. Elengedtem, mert tényleg. Nem játszok hülye picsát, amikor találkozunk, csak szeretek vele beszélgetni, ha úgy adódik. De amikor ilyeneket ír, hogy "rég voltál itt, már egész hiányollak", meg "ne igyál annyit :( féltelek :( aggódok érted, itt kéne tudjalak védőszárnyaim alatt :(", az nem érint jól továbbra sem. Azt hittem, ahogy idősebb leszek, majd magam mögött hagyom ezt az egészet... De talán sosem fogok igazán továbblépni.