...és hiába úszott el a hajó, még mindig várakozunk...
Ha elúszik a hajó, csak a bolond úszik utána – én világéletemben bolond voltam.
Idén erre a hétvégére esett kis városkánk egyetlen nagy kulturális eseménye a szüreti fesztivál. Kisváros lévén összefutsz mindenkivel az este folyamán – akár akarsz, akár nem. Így esett, hogy szinte egy volt évfolyam találkozóba torkollt a kis csapatos, pár barátos esténk. Természetesen Marci is ott volt, mert hol máshol lett volna…? De mire mi odaértünk, a világát nem tudta. Köszönt, nagyon megörült nekem, aztán ennyiben is maradtunk. Eleinte, mintha direkt nem jött volna a közelembe, mikor úgy alakult, hogy melléültem, egy ideig beszéltünk majd átfordult a másik oldalra. Kisvártatva tovább is álltam onnan, de valahogy bennem volt a késztetés, hogy a szemem sarkából mindig lássam, hogy merre van. Itt volt az alkalom – ő csatak részeg, én valamennyit ittam, de józanul gondolkodtam – ennél tökéletesebb szituáció nem is alakulhatna ki, ahhoz a bizonyos beszélgetéshez. Amikor rá-rá pillantgattam, sokszor úgy érzékeltem, hogy ő is azt figyeli, hogy merre vagyok, de közben mégsem. Nem tudtam eldönteni, hogy kerül, vagy szimplán leszar. Ahogy ültem egy padon a volt osztálytársaim gyűrűjében, jó párszor odajött, leült a mellettem ülő lány ölébe, és volt egy pont ahonnan azt éreztem, hogy nem kerül, sőt, igyekszik a közelemben lenni, de mégsem velem beszélget. A legvégére jutottunk el odáig, hogy mellém ült, bár a köztünk lezajlott párbeszédeket nem illetném „beszélgetés” névvel. Nem találnék benne háromnál több értelmes mondatot. Szóval, ha a nagy beszélgetésre vártam, az elmaradt. Ha most nem történt meg, meglehet, nem is fog soha. Talán egyszer, ha csak ketten rúgunk be, vagy legalábbis egy kisebb társaságban. De azt hiszem, jobban tenném, ha távol tartanám magamat tőle. Túl sokszor éreztem tegnap a késztetést, hogy a közelében legyek. Nem szabadott volna ezt éreznem. Mi lett volna, ha tök részegen kerülök oda? Soha az életben nem akarnék már tőle semmit, de megijedek minden egyes alkalommal, amikor rádöbbenek, hogy hiába hittem, hogy már nem számít nekem semmit, igenis számít. És ő valahogy mindig tudja, melyik az a pont ahonnan, megint számít valamit nekem, és egyből nem foglalkozik velem, bár előtte viszonylagos rendszerességgel írogatott. Hiába volt józanon olyan jó társaság, és el akartam hinni, hogy ez a régi Marci, tegnap ismét rá kellett döbbennem: Ő már nincs. Múltkor önmagam voltam velük, tegnap egy hülye, naiv 15 évesnek éreztem magam. Amikor a padon ültem, és a pad támlájára tette a kezét, és lényegében átkarolt, simogatni kezdte a vállam, és az jutott eszembe, hogy mennyire jó lenne rádőlni, és elhinni, hogy még mindig itt van nekem az a fiú, akivel órákon át megállás nélkül tudtam beszélni, aki megértette minden kis hülyeségemet, és mindig több volt, mint barát, de nem eléggel… De nincs itt. Soha nem is lesz már. Így nem mozdultam, nem reagáltam az érintésére, nem rendeztem fesztivált, hogy ne érjen hozzám, de nem is bújtam hozzá, hogy hiányoztál. Mert egészen eddig nem tudtam, hogy hiányzott. Még mindig hiányzik, és örökre fog is, mert már sosem lesz semmi ugyanolyan, mint amikor általános iskolások voltunk. Szóval ennyi volt hát. Őt már réges-régen elvesztettem, úgy 15 éves koromban. Ideje elengedni, túllépni, és nem arra várni, hogy majd rámír, beszélget velem, és minden ugyan olyan lesz, mint 5-6 évvel ezelőtt. Azt hittem már túl vagyok ezen… De úgy néz ki, bizonyos érzések sosem múlnak el.
(Egyébként a barátomnak mindent elmondtam előző kedden, megkérdeztem, hogy zavarja-e, és azt mondta, hogy nem, és úgyis szólna ha zavarná. Remélem tényleg.)
|