2014.09.14.

Mindig mindent túlbonyolítok, mindig mindent túlgondolkodom. Így lehetne legjobban jellemezni. Túl könnyen bocsátok meg azoknak akiket szeretek, vagy egykor szerettem. És nehezen engedem el a múltamat. Vagy éppen túl könnyedén.

Pénteken átmentem az előzőekben említett exemékhez. Nem szeretném nevesíteni, mert ő mindig csak egy áthúzott Ő volt. Ő. Aztán azt a státuszt is elveszítette. Nem tudom, hogy mi ő most nekem, számomra. Alapvetően nem miatta/hozzá mentem. Egyik barátnőmmel lakik most együtt, és ő hívott át előtte, hogy a lakótársa üzeni, hogy látogassam meg őket. Szép taktika lett volna, mert nyílvánvalóan elutasítottam az összes közeledési kísérletét az előzőekben, gondolta hát, majd barátnőm áthív, és elkerülhetetlenné válik a találkozásunk. Barátnőm azonban lelőtte a poént a kérdés ilyen jellegű feltevésével. Vasárnapot ígértem, de pénteken fél tizenegykor az ágyamban fetrengve felmerült bennem, hogy ugyan mit eszek ma. És ráírtam, hogy menjünk el ebédelni az Árkádba. Ő meg mondta, hogy igazából nagyon ráér, és főzhetnénk is. Így kötöttem ki náluk. 

Mikor odértünk még nem volt otthon, aztán megérkezett. Olyan túl sokat eleinte nem akartam vele kommunikálni, de aztán a végére csak ott kötöttem ki a szobájában amíg Zita mosogatott, és kihívott cigizni. Mármint ő cigizett, engem beszélgetni hívott. És még mindig szeretek vele beszélni, mert sosincsenek kínos csendek, és valahogy mindig van téma. Nem beszéltünk ugyan túl sokat, mert hamarosan jött értem a barátom, de áthívtak mára is filmezni. Itt a kérdés: menni, vagy nem menni??

A múlt elengedése többértelművé vált számomra. Őt kéne elengednem? Azt hiszem az már megtörtént három évvel ezelőtt, csak valahogy mindig, újra, és újra összeér az utunk. Vagy a közös múltat kéne elengednem, és adnom még egy esélyt a barátságunknak...? Annyi minden kavarog bennem. A közös emlékeink, a jók, és a  rosszak, azok a beszélgetések, amikor olyan őszinték voltunk egymással, mint soha senkivel... Tudom, hogy fontos voltam neki, és bár soha senkiért nem tett erőfeszítést, én talán kicsit többet jelentettem neki, mint mások... Felkavar, hogy megint itt tartok. Mintha valami időcsapdában lennénk, ahova időről időre visszaesünk, és ott folytatjuk egymással, ahol abbahagytuk. Azt hittem a múltkor lezártuk. A visszahívó sms, amire nem reagáltam egyértelművé tette a véglegességet. Visszaestem. Ennyi év után ugyanúgy azon gondolkodom, hogy mi közünk van még egymáshoz? Milyen befejezetlen feladat vár még ránk...?

Teljesen tanácstalan vagyok, de magamat ismerve úgyis ott fogok kikötni. Mert vonz a kíváncsiság. Mert tudnom kell, miért akar velem lenni. Mert beszélni akarok vele. Mert akárhányszor azt hiszem vége, mindig újra egymás mellé kerülünk. Tudni akarom miért van ez.

Sajnálom az összevisszaságot és, hogy igazából a bejegyzésben nem lett túl sok értelmes gondolat.. Nehéz őket összeszedni...