2014.08.16.

A képek egytől egyig sajátok. (És jön mééég.)

Ékkőként csillannak fel a hófehérre meszelt házak a domboldal méregzöld fái között. A nap száz sugarával égeti őket, nem tudja, hogy a gyémántot nem lehet ily könnyedén elpusztítani.

Fehér házak a hegyoldalban, mint aprócska fogak a tenger nyáladzó szájában.

Kék és zöld megannyi árnyalattal táncol a víztükrön. Alábukom, s körém fonják színkarjaikat – hideg ölelés – mégsem akaródzik kibújnom belőle.

Körbezár a kékség, s én bele akarok veszni. Halak, aprócska színes halraj, velük úszom. Lenyűgöz, ahogyan befogad a tenger, nem akarom látni többé a felszínt.

Körülölel a Nap láthatatlan sugarakkal.

Végignyúlok a napágyon, víz vagyok, ami szanaszéjjel folyik, és várja, hogy ezernyi tüzes sugár felszárítsa, felégesse, és visszaküldje a habok közé.

A ruha puha anyaga ezernyi tűvel szurkálja a bőröm. Szúr, viszket, éget… Nincs, ami lehűthetné a tüzet.

A hullámok hintává varázsolják a hajót. Jobbra, s balra leng – magával rángatja a gyomrom. És én gyermeki lelkesedéssel lesem a habokat, egy-egy idetévedő delfin után kutatva.

Lángra lobban a völgy, s ezernyi felhőcsíkként gomolyog fel a füstje.