2014.07.26.

Tegnap megfogalmazódott a fejemben egy teljesen depresszív  jellegű elmélkedés az élet-halál kérdéséről, valamint a halál felbukkanásának változatosságáról.

Ugyanis hiába műtöttük meg szegény kicsi Angyalkát, és szedtük ki belőle a két indokolatlanul nagy daganatot, továbbra sincsen jól. Újabb daganat indult növekedésnek a pocakjában, haematoma lett a műtéti területen, amihez valószínűleg valami csúnya baci is társul. Egyszóval a pénteken esedékes varratszedés elnapolva, mondhatni elhetetelve, hiszen a varratok között továbbra is csordogál kifele a vérsavó. Kapja sorra a szurikat, ma már jobb kedvű is talán. De lassanként tudatosítanom kell magamban, akármennyire is fáj, ő sem fogja megérni a következő évet, az ilyen ütemben keletkező, és növekvő emlődaganatok szinte biztosan elviszik addigra. Sokat gondolkodtam, mi okozhatja... Az ötéves koráig elfogyasztott konzervek, és tápok által bevitt és felgyülemlett tartósítószerek, és mindenféle ipari szennyek? A testvére halála okozta stressz? Az azóta fellépő Csibész (a vizslánk) általi elnyomás, ami előtte Vacak rendezett le, és védte meg őt...? Persze, ezekre a kérdésekre nem fogok választ kapni. Egy ami bizonyos - több műtétet nem vállalunk be - sem a doki, sem mi, mert a műtéti stressz több rosszat hoz, mint jót... Ettől függetlenül sem bánom, hogy a múltkori kettőt kiszedtük... Hiszen minél kevesebb, annál több ideje maradhat.. De most már mérlegelnünk kellett.

Melyik hát a jobb? A hirtelen lecsapó, váratlan halál, vagy az, aminek bekövetkeztéig van időd feldolgozni, és megpróbálni elfogadni az elfogadhatatlant? Amikor hirtelen jött haláleset, csak arra tudtam gondolni, hogy bár lett volna még egy napom, ahol elmondhatom az illetőnek, mennyire szeretem. Fájó a búcsúzás, és akkor a legfájóbb, amikor tudod, hogy örökre szól. Mégis ott a tudat - megtehetted, elköszönhettél. De ha engem állítanának választás elé, nem akarnám hónapokig várni, hogy eljöjjön értem, minden napot utolsóként élni meg, és rettegni mi vár rám másnap. 

A túlvilág kérdését nem szeretném feszegetni. Hiszem, hogy valami van a halál után, ha más nem, hát egy végtelen hosszú álomtalan alvás. Sosem tudtam magamban tisztázni az Isten-Mennyország-Pokol kérdést. Meg vagyok keresztelve, református vagyok, és le is konfirmáltam. Volt idő, mikor minden este imádkoztam, egészen addig, míg az alvászavarom, és a háromig nem tudok aludni állapot ezt meg nem szűntette. Viszont mindig is érdekelt az ezotéria. Sokáig próbálkoztam, és gyakoroltam lelkesen, hogy lássam az aurámat. Volt idő, mikor már láttam az emberek körül az energiateret, csak a színeket nem. De rendkívül zavaró volt, így felhagytam a gyakorlással, és szép lassan eltűnt. Hiszek abban, hogy minden energiából áll össze, és látok esélyt az újjászületésre. Régen rengeteg történetet olvastam arról, hogy emberek emlékeznek az előző életeikre, és sokáig el is akartam menni egy ilyen bigyóra, ahol felidéztetik veled az előző életed, és ezáltal rájössz a feladatodra, csak hát még nem voltam 18 éves. Most már elmúltam, el is mehetnék... De már nem vagyok biztos benne, hogy ez-e az, amire szükségem van. A megmagyarázhatatlan deja vu-k, és az 'először találkoztunk, de mintha már ezer éve ismernélek érzés' sokszor vetett már fel bennem kérdéseket, de talán jobb nem tudni. Ha végignéz az ember a filozófusok életútját, mind egy helyre lyukad ki - megőrültek. Van, hogy az ember nincs felkészülve a tudásra, és ha az rátámad, beleőrül.

Visszatérve a hirtelen-elhúzódó halál kérdésre kicsit bontogatom a másik részét is. 

Amikor a nagypapám haláltusáját láttam, borzalmas évet éltem meg. A tüdőrákja szép lassan gyengítette le, és változtatta az élet- és akaraterős embert önmaga árnyékává. A lehető legtöbb időt töltöttem vele az utolsó hónapokban, és azt hittem elfogadtam, hogy bármelyik nap kiléphet az életemből. Nem volt igazam. Amikor jött a telefon, hogy az éjszaka elment, csak zokogni tudtam. Végigsírtam a napot. Másnapra összeszedtem magam, harmadnap vizsgám volt, és az élet azóta is ment tovább. Csillogó emlékként bennem él, de egy-egy családi eseményen még a mai napig körülnézek, hogy merre van - míg fájdalmasan belém hasít, hogy nincs. Csak a hiányát hagyta itt, és a megannyi szép emléket. 

Születünk és meghalunk - ez az élet rendje. Mindenkinek más van megírva, sodródunk előre az eseményekkel, evezünk az élet gyorsan folyó folyamán, és próbáljuk kihozni belőle a legtöbbet, a legjobbat. Közel engedünk magunkhoz embereket, állatokat, és hagyjuk, hogy fájdalmat okozzanak. Vagy mi okozunk fájdalmat. Előbb, vagy utóbb egyikünk meg fogja tenni, a kérdés csak az, mikor és melyikünk.

Csak afelett van hatalmad, hogy eldöntsd kinek hagyod, hogy fájdalmat okozhasson.

Mert ha nem fáj, nem is élsz igazán.