2014.05.03.

Pár hete(?) írtam az Emlékszem címet viselő, wordben 3 oldalas öhm izémet. Abban kifejtettem a történetünk főbb epizódjait. Nem sokkal előtte írtam egy posztot arról, hogy együtt buszoztunk, és azt mondta írni fog. Én állítottam, hogy ugysem fog írni, de nem fogom bánni. Bevallom, azért vártam, hogy írjon. Kíváncsi voltam, hogy fog-e. Azóta eltelt majd 3 hét, már teljesen elfogadtam, hogy nem fog írni. Erre ma rámírt. Teljesen váratlanul. Persze, mindig is erre játszott. Mikor már elfelejtené az ember, hirtelen előugrik a semmiből, mindent félépít, újra és újra a szívedbe akar férkőzni. Aztán eltűnik, lerombol, és porrá éget. Ez a specialitása. Nem akarom, hogy újra legye helye a szívemben, már régesrég kiírtottam az utolsó kis gyökereit is onnan. Közel 3 éve már, hogy nem beszéltünk, azt hittem ott, és akkor örökre lezártuk ezt a kapcsolatot. Másnap volt egy gyenge közeledési kísérlete, hogy hívjam vissza, de ez nem az a nap volt. Akkor vágta el végleg a hozzá kötő szálakat. És most eltelt ez a cirka 3 év, és szabályosan visszarobban az életembe, és megkérdezi, hogy

lenne-e kedvem jövőre vele, meg egy barátnőmmel hárman lakni?

Köpni-nyelni nem tudtam hirtelenjében, hogy ezt mégis melyik pizsamájában álmodta meg. Mondtam, hogy köszönöm szépen, de én kolis akarok maradni. (Ha nem így lenne, már rég a barátommal laknék.) Aztán végigbeszélgettük a délutánt. Nem akartam, hogy írjon, de közben mégis. Egy kicseszett kettősség az egész.

Én hittem a fiú-lány barátságban. Hittem bennünk. Aztán kicseszettül elcsesztük. Ezt már nem lehet visszacsinálni. 

Igazából most is hiszek a fiú-lány barátságban. Vagyis most nagyon jó fiú barátaim vannak, egy különösképpen nagyon fontos számomra. Őt soha nem akarnám ilyen hülyeség miatt elveszíteni.

Nem tudom mit csináljak, tényleg át menjek-e szerdán, beszéljek-e vele, mi legyen... Valahogy bennem motoszkál az érzés, hogy le kéne zárnunk ezt, úgy tényleg istenigazából, úgy, hogy leülünk egymással szemben, és elmondjuk azokat a dolgokat, amiket sose mondtunk ki. Amiket magunkban érlelgettünk. Csak félek, ő nehezen tudna már olyan őszinte lenni. Olyan őszinte, mint aznap este, a hintaágyban...