2014.03.23.

Először is leszögezném, hogy nem azért nem blogolok, mert nem írok. Írok, de a Veszett Reményt. Szépen haladok is vele, úgyhogy esedékes az új fejezet a napokban (mondjuk szerdán, mert addig nem ártana a növénytan zhra készülni.:'D). Amúgy meg csak zajlik az élet, as usual, tanulok, eszek, alszok, és bulizok. Nagyjából azonos mennyiségben.:'D Az elmúlt héten buliztunk kedden, csütörtökön, és pénteken. A keddi volt a kolis, a csütörtöki a régi barátos, a pénteki a régi osztályos. Én szeretem, hogy sok barátom van, de tényleg, de néha olyan jól esne, egy kis semmittevés...:D 

A csütörtöki buli az igazi destroy volt, két részeget vittem haza, miközben én sem voltam a csúcsok csúcsán... A Keletinél várni 20 percet az éjszakaira nem egy nyugis vállalkozás. De no matter, túléltük.:D 

Nem tudom, hogy bátor vagyok-e, vagy vakmerő, hogy egyedül indulok neki egy olyan lóval, aki fél éve nem ment lovas alatt, maximum a legelőn futkosott boldogan. Azt hiszem inkább vakmerő. De tegnap végre kivittem Mollyt, mert úgy ítéltem meg, hogy a lába ha eddig nem jött rendbe, a pihentetéstől nem is lesz jobb. Szóval vagy elkezdem dolgoztatni és megjavul, vagy elkezdemm dolgoztatni és lesántul. Ha lesántul legalább lehet akkutan kezelni és nem csak várni az isteni csodát. A lovaglás finoman szólva nehézkesen indult, már a pucolást se bírta, mert mi az, hogy én egyedül beviszem őt az istállóba, miközben mindenki más a legelőn van, és zabál? Egyszerűen felháborító. Össze is vesztünk, de végül én nyertem. Ennél már csak az első negyed óra lovaglás volt borzasztóbb, mikor alattam hisztizett tovább. Utána megnyugodott a picike, és nyugalmasan mendegéltünk - egészen az első vágtáig, ahol úgy érezte, ő egy rodeó bika, és én imádnám, ha végigbakolná. Mondjuk ezzel még nem is volt probléma, mit nekem egy rodeó Molly... Végül épségben leértünk egészen az utcánk tetejéig, ahol elment mellettünk teljes svunggal két biciklis. Na akkor aztán volt ott minden, amit csak el tudtok képzelni - bakolt, ágaskodott, csapkodta magát. De ügyesen nyeregben maradtam valahogy, és tényleg hazaértünk. Ketten együtt. Nem mondom, hogy életem legjobb lovaglása volt, igazándiból kb ez volt a 3. alkalom, hogy totál egyedül nekiindultam, de nem bánom. Túléltem, és ez a lényeg.:'D

Amúgy annyira nem értem az embereket. Tényleg. Egyeseknek legalább 5-ször kell pofára esni, hogy tanuljanak belőle. De ezt majd a következő posztban...