2013.11.10.

Komolyan emberek, ilyen szintű olvasásélményem nem volt az Éhezők Viadala óta. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere, a disztópiától kezdve a félőrült főhősön át, a hősszerelmes tökéletes pasiig. Najó, ez így eddig totálisan sablonnak tűnik, lehet, hogy kicsit az is, de közben mégse. Olvasod és eggyé válsz Juliette-el. Olvasod, és beleszeretsz Adamba, és nem vágysz másra, csak arra, hogy megérintsen. Olvasod és kiábrándulsz a világunkból. Olvasod és megkapod a reményt. Ez AZ a könyv, amire tökéletesen szükségem volt. Kellett, hogy egy még a mainál is rosszabb világba kössek ki, kellett, hogy érezzem, mégsem olyan rossz nekem, kellett, hogy kiszakadjak a valóságból. Újabban totálisan rákattantam a disztópiákra. Nem tudom, hogy mi az oka, de mióta elolvastam az Éhezők Viadalát rádöbbentem, hogy ez az én világom. Annyi mindenen lehet gondolkodni, egy-egy ilyen után... Na de visszatérve eme remekműre, az elején nagyon idegesített valahogy maga a stílus, aztán a 60. oldal fele rájössz, hogy zseniális. Tényleg. Külön respect a fordítónak, aki olyat játszott a szavakkal, hogy szinte hihetetlen. Megszámlálhatatlan kedvenc mondatom lett benne, össze is akarom gyűjteni majd. 

Utálom ha belekezdek egy folytatásos regénybe és nem tudom egyből folytatni. Szörnyű, lyukas, üres érzés. 

Amúgy a könyv arról szól, hogy van egy lány, Juliette, aki ölni tud az érintésével. Senki nem ér hozzá, mert iszonytató fájdalommal jár, sőt, akár halállal is. Na már most, egy disztópiában találjuk magunkat, ahol főszereplők egy rohadó elmegyógyintézetben csücsül, aztán a Regeneráció (avagy az irányító diktatórikus szuperhatalom) kitalálja, hogy na itt a tökéletes fegyver a lázadók ellen. Beteszik mellé a cellába tökéletes férfi főszereplőnket, aki (lássatok csodát) immunis az érintésére. Közös múltjuk van, egymásba szeretnek, blabla. A csajt beviszik a főhadiszállásra, miután megbizonyosodott, hogy nem őrült, de ő nem akar ölni. Végül megszöknek, üldözés, csodálatos Adamünk öccse James, Kenji a katonatárs, váratlan fordulatok, új hely. Annyira sablonosnak tűnik, de basszus. Az írónő (és a fordító) olyan világot teremtett meg, amiből nem akarsz kijönni, de benne lenni sem. Olyan elvont metaforák, hasonlatok, gondolatok, mintha belőlem áradtak volna ki. Olyan intenzív érzések, hogy a te gyomrod is tele lesz pillangókkal, beleszédülsz, kicsit belehalsz minden félbehagyott romantikus pillanatba. Kicsit megőrülsz, egyszerűen a részévé válasz. Zseniális, fantasztikus, csodálatos. De csak annak, aki megfelelően értékeli az elvontságot, metaforákat. Aki nem, az messzire kerülje. Élek, halok a folytatásért.

"Kifogytam a szavakból. A zsebem tele van betűkkel, amiket nem tudok összerakni, és olyan kétségbeesetten akarok mondani valamit, hogy inkább semmit sem mondok."