2013.07.14.

Úgy ültem ma ide, a laptop elé, hogy írni fogok - hisz van mondanivalóm. Az ilyesmit a legjobb volna egy novellába építeni, hogy igazán megértsék (bár sajnos kétlem, hogy ez az emberek 80%-ánál lehetséges, de remélem az itteni olvasók a 20%), hogy elgondolkodjanak, hogy átadhassam a mondandóm. Aztán vers lett belőle.

Életmelódia

Egy apró, zsúfolt táncterem
– ez volna az élet.
Telis-tele idegennel,
Hisz ismerkedni félnek.
Baljós titkok hordozói,
Ti vagytok, emberek,
Rejtélyekkel fűszerezve,
Mint a legjobb ételek.

Pezsgősüveg az asztalon
 – vegyétek, s igyátok.
Engedjétek, hogy eltűnjenek
A kínos gátlások.
Mennyivel jobb lett, lám.
Megeredt a nyelved.
Vajon holnap bánni fogod?
Lesz róla sejtelmed…?

Hallgatod a zenét
 – érzed, megszólít.
A parkett közepére hív,
Üteme meglódít.
Újabb, s újabb táncpartner
Kerül rendre melléd.
Mindhiába jönnek,
Kire igazán vágysz,
Csak nem karol beléd.

A zenekar csak húzza
– önti feléd dalát.
Réges-régen Ők irányítják
Ezt a szegényes lakomát.
Diktálják a tempót,
S követi a tested.
Tudatod elnyomva,
Az alkohol mámorában fetreng.

S nézd, a jobb sarokban
– a kitaszított, nem kell.
Véleménye, éles nyelve
Igen erős fegyver.
Vágyakozva figyelem,
Bár elég bátor volnék…
De engem a parkett vonzz,
Hiába is szólnék.

Ez volna az élet?
–egy zsúfolt táncterem.
Döntse el mindenki maga!
De ne figyeljen oda,
Mit zeng feje fölött
Az a halk, tiszta,
Füledbe zümmögő,
Ordító életmelódia.