A muzsika hangja
A lány az erdőben ült, figyelte, ahogyan életre kel körülötte minden. Szeretett itt lenni, és nézni, ahogyan a kis állatkák lassan előmerészkednek az odújukból, és kíváncsian szemlélik a betolakodót. Mindig nyugalommal töltötte el a látvány, a zöldellő fák, és az aprócska virágok, amik alig mertek előbújni, és megmutatni magukat a sűrű aljnövényzetben. Imádta hallgatni a madarak csicsergését, érezni, ahogyan a lágy szellő simogatja az arcát, és belesüpped a puha mohaágyba. A gondjai itt mindig tovaszálltak a széllel, elrepültek a kis szárnyas teremtményekkel. Szemeit az égre tapasztotta, a Nap magasan járt, izzott, fénylett, forróságot sugárzott a bolygóra. Az ég émelyítően kék volt, a felhők csigalassúsággal hömpölyögtek a habos égtengerben. Nagyot sóhajtott, ismét elmerült a gondolataiban. Érezte, ahogyan egyre mélyebbre süllyed, már csak messziről hallotta a lombok zenéjét, elnyelte a feneketlen meder.
Meglepte a képek élénksége. Minden annyira színes volt, annyira élettel teli. Aranyló sárgák, bíboros vörösök, mohaszínű sötétzöldek és olyan csodálatos kékek, mint a felette hullámzó égtenger. Beitta a látványt. A réten találta magát, a fiú ölében feküdt, és koszorút font a vakítóan fehér százszorszépekből. Egyikük sem akarta megzavarni az őket körülölelő erdőhangot. Mindketten tudták, hogy a szavak feleslegesek, hisz nincs is szebb muzsika annál, ami a rengetegből árad. Napokat, heteket töltöttek el így. Egyetlen hang nélkül, gyönyörködve a szférák dallamában. Nem szóltak egy szót sem, csak hagyták, hogy az idő messzire szálljon mellettük, nem próbálták lassítani, engedték, hadd szárnyaljon. És bár szinte sosem beszéltek ezekben az órákban, mégis mindent tudtak, amit tudniuk kellett egymásról. Néha a hangtalanság többet mond, mint ezer gyöngyöző hangfoszlány.
Erősen koncentrált, verejtékcseppek tűntek elő az összeráncolt homlokán, ahogy próbálta felidézni azt a pontot, amikor megváltozott a köztük áramló levegő. Nem tudott visszaemlékezni mikor, de egyszer csak minden vibrálni kezdett, szikrák pattogtak körülöttük, és sodródni kezdtek az árral. Nem volt többé barátság, az elektromosság mindent felizzított. Sosem jött rá igazán, hogy egy konkrét, éles választópont volt, vagy egy hosszú, észrevehetetlen folyamat, de végül mindkettejük számára bizonyossá vált: menthetetlenül egymásba szerettek.
A barátságból átalakult szerelmek sosem lesznek igaziak. Ebben az elejétől fogva biztos volt, mégis próbálta olyan mélyre fojtani a kétségeit, amilyen mélyre csak képes volt. Örömét lelte minden egyes pillanatdarabban, minden apró mosolyban, a szemek csillogásában. Az első csók kitörölhetetlenül beleégett a tekervényeibe, és tudható, hogy az égési sebek sosem gyógyulnak be teljesen. Továbbra sem szaporították a szavakat, érezték, hogy sokkal jobb nélkülük. A tettek beszélnek, a szavak hazudnak. Olyan őszinte kapcsolat volt ez, amiről mindenki csak álmodhat.
De mindig van egy de. A szerelem olyan, mint egy kád forró víz. Micsoda közhely, gondolta, miközben tudta, hogy tényleg így van. Nyakig elmerülsz benne, körülölel, felforrósít, majd szépen lassan kihűl. Keresed az érzést, mert hiányzik, de annyira elrejtőzött, hogy nem lelhetsz rá. Az érzelmeket lehetetlen befolyásolni. Legyen szó bárminemű emberi kapcsolatról, szerelemről, vagy akár csak barátságról, nem mi döntjük el, hogy kihez kötődünk, hogy kit szeretünk. Igenis akadnak kiolthatatlan érzelmek, amiket még az idő vasfoga sem tud szétrágni. Mikor azt érezzük, valami szinte hozzábilincsel, egy széttéphetetlen, sokszemű lánccal, és nem számít mióta nem beszéltünk vele, nem számít hányszor okozott csalódást, hányszor bántott meg, hányszor hazudott a szemünkbe – mégiscsak bennünk él: nem tudjuk elfelejteni. Elmúlhatnak napok, hetek, hónapok, de akár évek, évtizedek is – mindig ott lesz az emlékeinkben. Szinte beleégett a szívünkbe, az agyunkba, és igen is ott marad – kitörölhetetlen. Furcsa dolog ez. Vannak barátságok, amik véget érnek, és nincs ott a fojtogató hiány. És a lány tisztában volt ezzel. Voltak barátnői, összeveszett velük, nem beszéltek többé, mégsem maradt ott az üresség, nem maradt kitöltetlen rés a testében utánuk. Csak eltűntek, mintha sohasem lettek volna részei. De a fiúval nem ezt érezte. Sosem várt arra, hogy elölről kezdjék... Hisz minek is erőltetni…? Véget ért, elfelejtette, nem hiányzott. Ó, dehogyisnem hiányzott. Csak elnyomtad magadban. Aztán újra az életébe került, ismét ott volt, visszatért, de nem pótolt semmit. Csak úgy volt. Megváltozott, az új alak már nem illett bele a tátongó résbe. Lehetetlen formára faragni, már nem lenne ugyanaz. Ezek lennének azok a bizonyos különleges, sorsszerű kapcsolatok? Kerülgetitek egymást, mint macska a forró kását, de nem mentek közelebb - féltek, hogy újra megéget. Megvárjátok, míg hűl egy kicsit, majd odasétáltok, és rájöttök, hogy így, hidegen, már nem is olyan finom. Nem tölti be az űrt bennetek. De ha újra otthagyjátok, még jobban fog lüktetni az üresség. Megmagyarázhatatlan ez az érzés. Tudod, hogy már nem olyan, mint régen, valami megváltozott, kihűlt, és mégsem tudsz szabadulni a gondolattól, hogy bár újra fel lehetne melegíteni, és a régi lenne. Ne szólaljon meg, csak öleljen meg. Jó erősen, hogy érezd a melegséget. Úgy, mint rég. De már nem ugyanaz. Egy olcsó utánzat csupán. És másokban tölti ki a fekete lyukakat - már ha mások is éreznek így vele kapcsolatban. Igen, ezek lehetnek azok a bizonyos találkozniuk kellett, és még mindig nem zárult le valami kapcsolatok. Igazából mégiscsak lezárta már magában – de akkor is ott maradt az érzés, hogy valami köti hozzá. Valami, amit nem tud megnevezni, valami, amit nem ért, csak érzi, hogyha rá gondol. Ha mások jutnak eszébe, akikkel legalább olyan jóban volt, nem érez ilyet, nem érez szinte semmit. Talán az a különbség, hogy mindenki másnál tudta, hogy igen is fontos volt nekik. Nála viszont fogalma sem volt, sosem került szóba. Csak remélni merte, hogy számított. Mert neki számított. Rohadtul számított.
Hatalmasat sóhajtott, kinyitotta elnehezült pilláit, és visszatért a lombok zizegése, a láthatatlan állatok muzsikája közé. Hagyta, hadd töltse ki a testét, hadd áramoljon végig az erein, elképzelte, ahogyan a pókhálószerű mintázaton átfolyik a gyógyító erő, összenyomja a lüktető sebeket, beburkolja arany fonalával, nem hagyja tovább sajogni.
Másnap újra az erdő felé vette az irányt, hagyta, hogy lábai önálló életre keljenek, saját tempójukban ballagjanak a célja felé. Maga is meglepődött, mikor a réten találta magát. A napfény aranyszínnel vonta be az élénken világító virágszirmokat. Az ég azon a napon nem volt oly émelyítő, mint várta, sokallta inkább volt pasztellkéknek nevezhető. Kicsit melankolikus, szomorkás, de mégis élő. Elterült a virágok nyújtotta puha ágyban, bámulta a felette elúszó bárányfelhőket. Kicsit el is szundíthatott, mert legközelebb arra eszmélt fel, hogy sötétség borul fölé. Lassan nyitotta fel a tengerzöld szemeit, majd ijedten felült. A fiú pásztázta acélkék tekintettel. Kemény és átható, mégis lágy és puha. Ez jutott eszébe. Alaposabban végigmustrálta újdonsült társaságát. Ekkor vette észre a kezében lévő nefelejcscsokrot.
Sokáig kémlelték egymást, közöttük áramlott az energia, az aurájuk pillanatfoszlányokra összekapcsolódott, majd újra kettévált. A szférák muzsikája jobban ordított, mint valaha, a megszokott harmónia messzire szállt, ellökte a vibráló energiapajzs, ami köréjük fonódott. Valahogy kézzel foghatóvá vált a hiány, amit oly régóta éreztek. Szemtől szembe, mégis kilométerekre. Ez a mondat lüktetett a fejében, elnyomhatatlanul, fájón. Semmi nem maradt nekik, csak a muzsika üvöltő hangja, és csendfal, amit maguk köré építettek a kapcsolatuk során. Szilárdan, mereven állt, várta, hogy lebontsák.
- Hiányoztál.
Egyetlen szó. Mégis, mennyi mindent tett tönkre. A lány egyszerre érzett mérhetetlen fájdalmat, és eufórikus boldogságot. A csend erősnek hitt fala hirtelen leomlott. Az erdő zenéje elhalt, a madárcsicsergés nem szólt többé. Nagyobb volt a némaság, mint valaha, mintha maga a rét is meglepődött volna a kimondott szón.
Egy fejezet végre ért, egy másik talán elkezdődött. A megváltozott darabka nem illet már a képbe, de mégis válaszra várt, mozdulatlan, türelmesen.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó