A vér kötelez
Vannak pillanatok az életben, amikor úgy érzed, minden tökéletes. Szeretnéd megállítani az időt, hogy minden úgy maradjon, mert abban a pillanatban igazán boldog vagy. Majd hirtelen, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan összeomlik a boldogságod, akár egy kártyavár. Szertefoszlanak az álmok, szertefoszlanak a vágyak. Minden eltűnik, csak az üresség marad.
Tizenhárom éves voltam, amikor megpecsételődött a sorsom. Tisztán emlékszem arra a napra, amikor anya és apa kézen fogott és először vezettek be a Bázisra. A mai napig visszhangzik a fejemben a hangjuk, ahogy boldog szülinapot kívánnak és elmondják, hogy a mi családunk milyen különleges, és ma végre én is átélhetem ezt a „csodát”. Akkoriban még kislány voltam, úgy éreztem, végre történik valami izgalmas és mostantól minden más lesz. A másodikban igazam volt. Tényleg minden megváltozott attól a naptól kezdve, de nem úgy, ahogyan én elgondoltam. Boldogan ugrándozva követtem anyáékat a végzetem felé.
A Bázis. Rengeteg titkos ajtón mentünk keresztül, mire végre odaértünk. Minden egyes ajtón túljutva fogyott a bennem lévő boldogsággal vegyes izgalom, és kíváncsiság, amit az induláskor olyan erőteljesen éreztem. Fokozatosan teljesen átvette a helyüket a félelem, és egyre szorosabban kapaszkodtam apám kezébe. Már a hatodik ajtón jutottunk át sikeresen, amikor meghallottam anyám reszkető hangját.
- Hát, itt is lennénk.
Lassan néztem körbe. Minden szürke volt, sehol egy szín. A falakon nem volt ablak, csak szellőzőnyílások. Körös-körül gépek, és furcsa, szürke ruhába öltözött emberek. A csendben szinte üvöltött anyám suttogó hangja. Még a légy sem zümmögött. Hirtelen kemény lépések zaja töltötte be a teret. Senki nem mozdult, az én szívem pedig olyan hangosan vert, hogy biztos voltam benne, hogy mindenki hallja. Egy magas férfi állt meg előttem. Tekintete kemény volt, vonásai markánsak, egyetlen borosta sem látszott az arcán. Az egész jelleme tiszteletparancsoló, sötét szeméből csak úgy áradt a szigor. A szája körül a legkisebb ránc sem mutatta, hogy valaha is mosolygott volna, pedig lehetett már vagy ötven éves. Szinte rám sem nézett, anyámhoz kezdett beszélni.
- Elmondtátok már neki?
Anyám hangja finoman megremegett, ahogy válaszolt, de épp csak annyira, hogy más talán észre sem vette. Félt volna a férfitől? Nem mintha ezen csodálkoztam volna…
- Nem. Úgy éreztük, hogy jobb, ha előbb látja.
- Rendben. Akkor itt az ideje, hogy mindent tisztázzunk vele. Gyertek az irodába. A fiúk már várnak.
Követtük az irodába, ahol két fiú ült. Nálam egy-két évvel lehettek idősebbek. Tekintetükből egyetlen érzelmet sem tudtam kiolvasni. Egyiküknek gyönyörű kék szemei voltak, örökre belém ívódott az a lenyűgöző, ámde üveges tekintet. Lassan néztem végig rajta. A szürke póló alatt látszott, ahogyan domborodnak az izmai, bár a kezei ernyedten lógtak. Barna haja összevissza állt, mintha épp csak egy szélviharból érkezett volna. A másik srác egy fikarcnyira sem hasonlított rá. A haja seszínű volt, szemei valahol a szürke és zöld határán, a karja jóval véznább, és mikor szólásra nyitotta a száját, megláttam a fogszabályzóját is. Még meg sem szólalt, de már láttam a lelki szemeim előtt, ahogy beszéd közben köpköd, és okoskodik. Tipikusan az a fajta lehet, akit az iskolában csak szimplán „kreténnek” bélyegeznek, és megkeserítik az életét. Majd a férfi, akit mindenki csak „Főnök”-nek hívott beszélni kezdett. Ekkor értettem meg, hogy a kis világ, amit elképzeltem magamnak fenekestül fel fog fordulni. Fény derült a családi titokra. Anya és apa… kémek. Ez először nagyon izgalmasan hangzott, hiszen egy tizenhárom éves kislány voltam, aki Totally Spies-on nőtt fel. Alig vártam az első küldetést. A két fiú, aki a szobában ült volt a csapatom. A Főnök csak beszélt, és beszélt, és minél több részletet tudtam meg, annál inkább éreztem, ahogy összeszorul a gyomrom. A munkával alapvetően nem volt gondom, mindig is szerettem bujkálni, mondhatni benne volt a véremben. De amikor szinte napról napra felvázolták az életem, akár egy forgatókönyvet… megijesztett. Az i-re végül az tette fel a pontot, amikor beavattak a kémek életének legfontosabb szabályába: mindenkinek már a születésekor kijelölik a férjét, egy szintén kémet, akivel ezután a tizenharmadik születésnapján találkozik, majd pontosan tíz év múlva, a huszonharmadik születésnapján hozzámegy, és kémnek nevelik az összes születendő gyereküket. Kilépési lehetőség nincs, ez a sorsod. Ha megpróbálsz kilépni, megölnek. Amikor megtudtam, hogy a fogszabályzós okostojás lesz a férjem… egyszerűen elájultam.
Ennek a történetnek immáron majdnem tíz éve. Huszonkét éves vagyok, holnap töltöm be a huszonhármat. Rengeteg közös küldetésen vagyunk túl Adammel és Daniellel, mi vagyunk a Bázis legjobb csapata. Holnap jön el a nap, amikor hozzá kell mennem Adamhez. Adamhez, miközben reménytelenül szerelmes vagyok Danielbe. A testem minden porcikája utána sóvárog. Érzem rajta, hogy ő is így érez, látom a tekintetéből, amikor rám néz. Mégsem tehetünk semmit. Amikor sikeresen teljesítünk egy-egy küldetést, Adam mindig odajön és megcsókol, nem hisz a tettetett köhögő rohamaimnak, és egyszerűen a számra erőszakolja a száját. Undorodom ettől. És minden egyes alkalommal látom Daniel szemeiben a fájdalmat. Az elmúlt tíz évemet azzal töltöttem, hogy megpróbáltam megoldást találni erre a problémára. Végigolvastam az összes kézikönyvet, szabályzatot, kerestem a kiskaput. De nincs kiskapu. Holnap hozzá kell mennem, és majd egyszer, a közeli jövőben, gyerekeket szülnöm neki. Egyedül az mentene meg, ha kiderülne, hogy meddő vagyok, és nem tudok újabb gyerekeket gyártani a Bázis számára. Akkor valószínűleg eltávolítanák mellőlem Adamet, és egyedül élhetném az életem, de Daniel akkor sem lehetne az enyém. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal hagytam el a Bázist az utolsó napomon, amikor még „szabad” voltam. Ahogy kiléptem az utolsó ajtón hirtelen egy kéz fogta be a számat és erős karok rántottak magukkal egy sikátorba. A szívem hevesen vert, az adrenalin csak úgy tombolt bennem, majd meghallottam az ismerős hangot.
- Ne sikíts, csak én vagyok az.
Nem volt több suttogásnál, ám a hangját hallva a szívem még hevesebb dobogásba kezdett. Éreztem, ahogy a keze lassan elengedi a számat, és felé fordultam. Daniel volt az.
- Mit művelsz?
A hangom idegen volt a saját fülem számára, nem tudom, hogy tudtam megszólalni, miközben lassanként teljesen elmerültem azokban a szemekben.
- Elrabollak. Mindenkinek jár egy szabadnap az esküvője előtt, fogd fel leánybúcsúnak. – halkan felnevetett, bár a nevetésében mélyen hallatszott a keserűség. Kézen fogott, körülnézett, majd megnyomott egy gombot a falban. Szinte fel sem fogtam mi történik, de már a fal túloldalán is voltunk. Egy hosszú kanyargós lépcső vezetett lefelé. Nem kérdeztem semmit, hagytam, hogy magával húzzon. A pillangók verdestek a gyomromban, bár nem voltam benne biztos, hogy az izgalomtól, vagy attól, hogy Daniel keze szorosan az enyémre kulcsolódik. Leléptünk az utolsó lépcsőfokról is, mire az amilyen gyorsan előkerült, olyan gyorsan szívódott fel. Körülnéztem a szobában. Annyit egyértelműen meg tudtam állapítani, hogy a föld alatt vagyunk. A szoba a Bázis tökéletes ellentéte volt. Minden színes volt, a falon képek, a polcon virágok, vázák. Kérdő tekintettel néztem fel a fiúra. Láttam, hogy szólásra nyitja a száját, keresi a szavakat.
– Ez az én búvóhelyem. Ez az egyetlen hely, ahol a Bázis nem tud figyelni, követni. Szinte mindenhol vannak tagok, újra és újra látom őket, amikor bevásárolok, az otthonom környékén… Több titkos átjárón át lehet idejutni, bár ritkán jövök el ide. Félek, hogy megtalálják.
– Miért hoztál hát ide? Ha ránk találnak…
Belül tudtam a választ, ám mégis az ő szájából akartam hallani.
– Crystal… – annyira lágyan ejtette ki a nevemet, hogy a pillangók újabb táncba kezdtek a gyomromban – Hát nem érted? Én nem akarom, hogy anélkül menj férjhez, hogy mi valaha is… hogy… én… Tudom, hogy nem tudsz változtatni a sorsodon, tudom, hogy holnap hozzámész, és mindennek vége, de… én… szeretlek.
– Daniel… Tudom, hogy ez semmin sem változtat, de én is szeretlek. Mindig is szerettelek.
Szeretlek. Annyira egyszerűen hangzott, nem fejezte ki azokat a mély érzelmeket, amik szinte fellöktek, magukkal rántottak, akárhányszor csak egy légtérbe kerültünk. Két egyszerű mondat volt csupán, és ahogy kimondtam eltörpült, üressé vált. Szinte észrevehetetlenül egy könnycsepp indult el a szememből, majd ráérősen végigfolyt az arcomon. Daniel lassan, és óvatosan közeledett, és lecsókolta a parányi vízcseppet, mintha sosem lett volna ott. Láttam, ahogyan a reakcióm lesi, hisz tudta jól, hogy mennyire nem szeretek Adammel csókolózni. Éreztem, ahogy a szívem vadul ver, miközben óvatosan a nyaka köré fontam a karjaim. Mélyen a szemeibe néztem, majd le a szájára, és ismét a szemeibe. A tekintetében mintha egy kérdést láttam volna. Erre a kérdésre azt hiszem akkor válaszolhattam, amikor a szája végre az enyémhez tapadt. Finom volt, és gyöngéd, ajkai puhák voltak, mégis szinte égettek, a szám vágyakozó sóhajtás hagyta el, miközben elnyílt az ajkai alatt. A testemet váratlan forróság öntötte el, és egyre szorosabban húztam magamhoz Danielt. A hátam libabőrös lett az érintése alatt, és ahogyan a hajamba túrt felnyögtem. A kezeim felfedezőútra indultak, az egyik a hátát simogatta, a másik a hajába túrt. Nem volt megállás, egyre többet akartunk a másikból, miközben mindketten tudtuk, hogy ez az első, és egyben utolsó alkalom. A forróság egyre elviselhetetlenebbé vált, a lábam szinte összecsuklott. A szoba forgott, ő volt az egyetlen biztos pont a világomban. Elvesztem a karjai között.
Nem akartam arra gondolni, hogy vége lesz, mielőtt igazán elkezdődhetett volna. Szerettem volna megállítani az időt, hogy minden úgy maradjon, mint akkor, ott, abban a pillanatban volt. De nem lehetett. Nem akartam, hogy eljöjjön a holnap, és hozzámenjek az idegesítő, okoskodó, még mindig fogszabályzós Adamhez, akivel sosem élveztem még egy csókot sem. Eggyé akartam válni Daniellel és a pillanattal. De… Hiába szeretném, hogy valami úgy maradjon, kimerevedve az időben. Sose lesz úgy.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó